A szerzők a grammatikalizációt olyan folyamatként definiálják, amelynek során lexikai morfémákból (ill. ezek kombinációiból) vagy lexikai és grammatikai morfémák együtteséből grammatikai morfémák alakulnak ki.1 Fontos hangsúlyozni, hogy a definíció értelmében a grammatikalizáció forrásául nem csak szavak szolgálhatnak, hanem egész konstrukciók is, pontosabban a grammatikalizáció konstrukciók kontextusában megy végbe.2 Ahogy fentebb láthattuk, a funkcionális kutatások általában nem ragaszkodnak az egy morféma vagy szó méretű egységekhez, mivel a nyelvhasználatból indulnak ki, ahol az egységek szavaknál nagyobbak is lehetnek.

A grammatikalizáció folyamatának kezdetén egyes lexikai elemek vagy konstrukciók gyakorisága megnő, jelentésük általánosabbá válik3 (gyakran absztrakt vagy viszonyt kifejező jelentést vesznek fel), és fokozatosan grammatikai státuszba kerülnek. Ez a folyamat szemantikai, funkcióbeli, grammatikai, fonológiai változásokkal jár együtt, és ezek szoros kapcsolatban vannak egymással. A lexikai jelentés általánosodása kevesebb kontextuális megkötéssel jár, ami értelemszerűen összefüggésben áll a növekvő gyakorisággal. A grammatikalizáció folyamatában végig megfigyelhető az általánosodás, és a grammatikalizáció végső fázisaiban a szelekciós megkötések teljesen el is tűnhetnek.

A grammatikalizálódó elem tehát jelentésbeli általánosodáson és redukción (bleaching vagy erosion), ezzel párhuzamosan fonológiai redukción megy át.4 Utóbbi jelentheti a hangsúly elvesztését, a mássalhangzók és magánhangzók redukcióját vagy akár szegmentális rövidülést is. A fentiek következményeképpen a grammatikalizálódó elem egyre erősebb függésbe kerül a környezetétől, más grammatikai vagy lexikai elemekhez csatolódik. Ezzel együtt természetesen ezek az elemek is hatással vannak rá, akár fonológiai formájára is. Ennek következtében allomorfok jöhetnek létre mind a grammatikalizálódó elem, mind a „befogadó” elem oldalán. A hatás, amelyet az elemek egymásra gyakorolnak, természetesen nem csak fonológiai, hanem szemantikai is. E hatások következményeképpen az elem szintaktikai pozíciója és más elemekhez való hatóköri viszonya egyre kötöttebbé válik. Így pl. míg a lexikai elemek általában bizonyos mértékig áthelyezhetők, a grammatikai elemek nem módosíthatók lexikai elemek által, és nem helyezhetők át hatókörük módosításának érdekében. E kötöttség vezet el ahhoz, hogy azonos osztályok elemei kölcsönösen kizárják egymást.5

Mint fentebb utaltam rá, a grammatikalizációval szorosan összefüggő jelenség (részben annak kiváltó oka, részben következménye) a gyakoriság növekedése. Ennek egyik oka a fent említett szemantikai általánosulás és ezáltal a több kontextusban való megjelenés lehetősége. A gyakoriság megnövekedésének másik oka viszont az, hogy a grammatikalizálódó elem olyan kontextusokban is megjelenik, amelyekben redundáns, tehát nem szükségszerű, csupán elfogadható a megjelenése. Ezután az ilyen kontextusokból való hiányzása jelentésessé válik, tehát új oppozíciók alakulnak ki.

A számszerűsített gyakoriság azonban nem más, mint az adott elem ismétlődésének (repetition) a mérőszáma. Az ismétlődés ritualizációval jár együtt, amelynek különböző aspektusai szerepet játszanak a grammatikalizációban (Bybee 2003a alapján): a habituáció során egy stimulus az ismétlődésekkel veszít erejéből, ami eredeti jelentőségét csökkenti. Az automatizáció az egységek sorozatának egy egységként való újraértelmezéséhez, ezzel az összetevő elemek önállóságának elvesztéséhez, ill. a formák redukciójához vezet (l. fentebb). Az emancipáció az eredeti funkció szimbolikussal való felváltása, amely már nem kötődik az eredeti kontextushoz.6 Bybee a gyakoriságot és az egységként való újraelemzést olyan jelentős tényezőnek tekinti, hogy később a grammatikalizáció itt következő definícióját javasolja: „[. . .] az a folyamat, amelynek során szavak vagy morfémák gyakran használt sorozata egyetlen feldolgozási egységgé válik.”7

Bybee–Perkins–Pagliuca (1994) azonban nem elsősorban a gyakoriság hatásaira, hanem az azzal együtt járó szemantikai változásokra, ill. a forrás- és célszerkezetekre fókuszál. A szerzők felvetik, hogy a grammatikalizáció forrásának kiemelkedő jelentősége van a folyamatban: a grammatikalizációs folyamatba lépő szerkezet jelentése meghatározza a grammatikalizáció útját és a kialakuló grammatikai jelentéseket. Ez az ún. meghatározó forrás hipotézise (source determination hypothesis).8 A szerzők abból a megfigyelésből indulnak ki, hogy a grammatikalizáció forrásai már maguk is nagy mértékű általánosodáson mentek át. Ám az általánosság nem mindig azonos mértékű, és a képet tovább árnyalja, hogy a kiinduló elem tartalmazhat grammatikai elemet is.9 A közös pont az, hogy a forráskonstrukciók mindig az emberi tapasztalat fontos orientációs pontjai, az események, a perspektíva vagy a társadalmi viszonyok alapvető, tovább redukálhatatlan fogalmai.

Természetesen a folyamatban részt vevő grammatikai elemek jelentése is hozzájárul a grammatikalizálódó elem jelentéséhez, így a teljes szerkezet tekintendő a kiindulási alapnak. Az sem közömbös, hogy milyen pozícióban állnak, ezért a forrásul szolgáló szerkezet szintaktikai jellemzői is figyelembe veendők.

A grammatikalizációs kutatásokban komoly vitát kiváltó egyirányúsági hipotézist Bybee elfogadja. Ez annyit jelent, hogy bizonyos szerkezetek között egyirányú átjárás van, azaz A típusú elemekből grammatikalizációval B típusú elemek lesznek, de soha nem fordítva. Ezen egyirányúság mindig a specifikusabbtól az általánosabb, absztraktabb felé mutat, mind a szemantika, mind a fonológia, mind a grammatika szintjén. Ugyanígy egyirányúak az inferenciális váltások és a metaforizációs folyamatok is (ezekről bővebben lentebb lesz szó).

A meghatározó forrás hipotézise és az egyirányúság, amelyek univerzálisnak tekinthetők,10 együttesen afelé mutatnak, hogy a grammatikalizáció a kiinduló szerkezetek függvényében jellegzetes ösvényeken zajlik a különböző nyelvekben, tehát a hasonló kiinduló elemek feltehetően hasonló eredményre vezetnek a grammatikalizációban. Bizonyos ösvények — akár különböző forrásokból kiindulva is — összetarthatnak az általánosodás során.

Az eddigiekben többször felmerült, hogy a grammatikalizálódó egységek veszítenek szemantikai specifikusságukból. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne őriznének meg bizonyos elemeket az eredeti jelentésükből. Ezek a jelentéselemek a grammatikai egység jelentésében is megmaradnak. Ez megnehezíti ezeknek az egységeknek kizárólagosan grammatikai egységként való leírását, ugyanakkor lehetővé teheti a forrás felismerését. A grammatikalizációs folyamatban részt vevő elemek esetén ezért nem egyetlen grammatikai funkciót érdemes keresni: „[. . .] szerencsésebb a grammatikalizálódó elemekre nem úgy tekinteni, mint egy lánc szemeire, amelyek sorban létrehozzák egymást”.11 E megállapítás fontosságát nem lehet túlbecsülni, ugyanis arra mutat rá, hogy azzal, hogy egyetlen funkciót rendelünk egy elemhez, olyan leegyszerűsítést hajtunk végre, amely „eltünteti” a grammatikalizációs folyamat nyomait. A többféle funkcióból való visszakövetkeztetéssel viszont akkor is lehetséges a korábbi állapotokat rekonstruálni, ha azokhoz nincs fennmaradt anyag. A többféle használat és a tipológiai jellegű adatok elégséges alapot nyújtanak a „lehetséges grammatikalizációs ösvény” feltárásához.

A szemantikai általánosodás párhuzamosan zajlik a fonetikai redukcióval. Mivel a grammatikai elemek általában rövidebbek az általános jelentésű lexikai elemeknél, míg ezek rövidebbek a specifikusabb lexikai elemeknél, ezért a szemantikaival párhuzamosan felállítható egy fonetikai kontinuum is. A szerzők ennek alapján megfogalmazzák, hogy a grammatikai morfémák kifejlődését a jelentés és forma együttes változása jellemzi (parallel reduction hypothesis).12

A fentiekből következik, hogy egy nyelvben egy grammatikai elemtípusnak (gramtype)13 több kifejezési eszköze (exponense) is lehet (tehát pl. az angolban a jövő időt a will, a shall és a be going to is kifejezheti),14 és egy kifejezésmód kialakulása nem csak a többi, azonos funkciójú elem eltűnésével lehetséges, függetlenül attól, hogy ezen elemek különböző vagy azonos grammatikalizációs ösvényen alakultak ki.

A relevancia korábban kidolgozott fogalma (l. fentebb a 6. pontban) szintén jelentőséggel bír a grammatikalizáció szempontjából. A relevancia hozzájárul annak megjóslásához, hogy kialakul-e affixáció, mivel ez akkor jellemző, ha a tő és az affixum szemantikai egységet alkot—azaz ha az affixum magas szemantikai relevanciával rendelkezik.

További fontos tényező az általánosság (Bybee 1985: 16–19), amely az inflexiós elemeket jellemzi: a használhatóság szélesebb köre és a megjósolható jelentés. Mind a deriváció, mind a perifrasztikus kifejezések szűkebb körben használhatók, és többször alakítanak ki idiomatikus jelentést.

A szerzők célja azonban nem pusztán annyi, hogy megállapítsák a lehetséges grammatikalizációs ösvényeket, illetve az egyes elemek forrásául szolgáló lexikai-grammatikai szerkezeteket és a köztes lépéseket. Azokat a mechanizmusokat is kutatják, amelyek létrehozzák a változásokat, azaz — a funkcionális nyelvészet általános célkitűzéseinek megfelelően — (funkcionális) magyarázatokat keresnek a jelenség mögött. A következőkben a szemantikai változások mechanizmusairól lesz szó (Bybee–Perkins–Pagliuca 1994: 281–302).

Mint fentebb már kiderült, a grammatikalizálódó elemeknek általában több, a grammatikalizációs folyamat különböző pontjain álló használati módja van érvényben egyszerre (l. a 3. ábrát). Így pl. a be going to konstrukció kifejezhet szándékot és jövőt — ezek a funkciók a szerkezet grammatikalizációjának különböző fázisaiban alakultak ki (Bybee 2003b: 150). A grammatikai jelentés tehát több, a diakrónia mentén összekapcsolódó használatból adódik, és gyakran nem találunk egy „felettes”, absztrakt jelentést, amely lefed minden használati módot.15 Megállapíthatók viszont azon mechanizmusok, amelyek a szemantikai változás különböző stádiumait összekötik egymással; más szóval azok a folyamatok, amelyek a beszélők elméjében játszódnak le a jelentésváltozás folyamán. Magát a változást az egyes használatok disztribúciója és relatív gyakorisága is felfedheti, azonban a változás magyarázata csakis az előfordulások elemzésén keresztül lehetséges. Bybee–Perkins–Pagliuca öt változási mechanizmust elemez: a metaforizálódást, az inferenciát, az általánosítást, a harmóniát és a kontextuális jelentés abszorpcióját.

A metaforikus jelentésváltozás16 a konkréttól az általánosabb tartományok (domain) felé történő elmozdulás, amelynek során az eredetileg kifejezett relációs struktúra részben megőrződik. Mint már utaltunk rá, a régi jelentés sem vész el feltétlenül, a fent jelzett folyamat pedig megismétlődhet. Ennek eredményeképpen több jelentés élhet egymás mellett:

A 1990-es évek egy másik jelentős szerzőhármasa, Heine, Claudi és Hünnemeyer (1991) a metaforizáció mellett egy másik, pragmatikailag motivált folyamatot is feltételez, amelynek során a grammatikalizálódó elem az előző mellé egy új jelentést vesz fel (l. a 3. ábrát), amely később az adott elem konvencionalizált jelentésévé válik. Ez utóbbi jelenség az inferencia általi változás, avagy az implikatúrák konvencionalizálódása. Heine–Claudi–Hünnemeyer szerint mind a két jelenség szerepet játszik minden grammatikalizációs változásban.17 Bybee–Perkins–Pagliuca szerint a kettő másmás körülmények között jelenik meg: a metafora a grammatikalizáció első szakaszára jellemző jelenség, míg az inferencia a későbbi szakaszban jelenik meg. Pontosabban a metafora esetenként a grammatikalizációt megelőző jelenségnek, lexikai jelentésváltozásnak tekinthető, míg az inferencia a lexikaigrammatikai skála „második felén” működik. Ennek oka abban rejlik, hogy a metafora képi sémájának (image schema) szerkezetét az jellemzi, hogy egyértelműen áthágja a kognitív tartományok határait, ezek pedig a kevéssé absztrakt, nagyobb lexikai tartalmú jelentések körében jellemzőek.

Az inferencia és a implikatúra ugyanazon jelenség két oldala: a beszélő implikál valamit, a hallgató pedig inferencia útján jut el az implikált tartalomhoz. A hallgató tehát a megnyilatkozásból kikövetkezteti mindazokat a lehetséges jelentéseket, amelyek nem ellentmondásosak. A jelentésváltozás akkor következhet be, ha egy implikáció gyakran összekapcsolódik egy nyelvi formával, az inferencia által tehát a grammatikalizálódó elem új jelentést inkorporál. Fontos azonban, hogy a lehetséges grammatikalizációs ösvények tanúsága szerint az ilyen típusú grammatikalizáció csak igen korlátozott módon mehet végbe. Bybee–Perkins–Pagliuca nagy hangsúlyt fektet az inferencia és a metafora megkülönböztetésére. Álláspontjuk szerint az inferencia esetében a konkréttól az absztrakt irányában történő változás sem egyértelmű (Bybee–Perkins–Pagliuca 1994: 286–289). A szerzők egyik példája az ágensorientált modalitás > episztemikus modalitás változás (pl. az angol must ’kell’ modális segédige esetében), amelynek során az előbbiből levonható inferenciák (implikatúrák) a jelentés részévé válnak (Bybee–Perkins–Pagliuca 1994: 195–197).

Az általánosítás vagy generalizáció során az érintett egység jelentésének bizonyos specifikus elemei az új és új kontextusokra való kiterjesztés—azaz ezekben való használat—során elvesznek. Jó példa erre a can ’képes, tud’ segédige jelentésváltozása az angolban, amelynek három fázisa különíthető el: mentális képesség > általános képesség > általános lehetőség (root possibility) (Bybee 1988b, Bybee–Perkins–Pagliuca 1994: 290).

Kérdés, hogy az általánosítás önálló szemantikai változási mechanizmus-e, vagy csupán folyamatok végeredménye. Bybee–Perkins–Pagliuca az előbbi lehetőség mellett teszik le voksukat.

Az inferenciával ellentétben az általánosítás folyamán nem jelentéselemek kerülnek be a kontextusból, hanem a több különböző kontextusban történő használat az elsődlegesen hordozott üzenetben okoz változást, amely azután hozzájárul a specifikus jelentés elvesztéséhez. Az általánosítást a szerzők olyan esetek magyarázatában is lehetségesnek tartják, amelyeket korábban a metaforizáció eseteiként tartottak számon, mint pl. az angol progresszív szerkezetek vagy a be going to szerkezetek tér > idő jelentésváltozása (Bybee–Perkins–Pagliuca 1994: 291–292).

A harmónia olyan esetekben lehet a jelentésváltozás mechanizmusa, ahol a grammatikalizálódó elem már elvesztette szemantikai tartalmának jelentős részét, ebből következően ez a jelentésváltozási típus a grammatikalizáció késői szakaszára jellemző. A harmónia az egyeztetéssel rokon jelenség (esetleg az egyeztetést a harmónia aleseteként foghatjuk fel). A szerzők olyan típusú jelenségeket sorolnak ide, amikor egy elem nem járul hozzá a jelentésével az adott tagmondat jelentéséhez, pusztán „tükrözi” egy másik elem jelentését, harmonizál azzal. A szerzők példaként az angol should ’kell’ segédige szubjunktív (kötőmódú) funkciójának kialakulását mutatják be: gyenge kötelezettség (weak obligation) > kvázi-szubjunktív > szubjunktív (Bybee–Perkins–Pagliuca 1994: 214–218).

A kontextus jelentésének abszorpciója a következőképpen jön létre: egyes grammatikalizálódó elemek bizonyos funkcióikban speciális kontextusba szorulnak vissza azáltal, hogy újabb grammatikalizálódó elemek részben felváltják őket. Így például a már csekély önálló szemantikai tartalommal rendelkező formák a főmondatokból a mellékmondatokba szorulnak ki, ahol—mivel maguk kevés jelentéssel rendelkeznek—a nyel-vi kontextusból modális (szubjunktív) jelentést nyernek (itt tehát nem inferenciáról van szó), és később a főmondatokban már modális elemként szerepelnek. A szerzők az örményből mutatnak be egy példát, ahol a jelen idő és kijelentő mód korábbi jelölési módját felváltotta egy új, perifrasztikus jelölés, a korábbi jelölési mód pedig egy új, szubjunktív funkcióba csúszott át (Bybee–Perkins–Pagliuca 1994: 230–236).