A metapragmatikai tudatosság szempontjából az idézési módokkal összefüggésben az állapítható meg, hogy az idéző mondatot tartalmazó egyenes és a függő idézésre, valamint a szabad függő idézés azon eseteire, amelyekben nem marad el az idéző mondat, lényegesen nagyobb mértékű metapragmatikai tudatosság jellemző, mint a szabad függő idézés idéző mondatot nem tartalmazó eseteire. Az idéző mondatok ugyanis a metapragmatikai tudatosság nyelvi jelzéseiként értelmezhetők. A metapragmatikai tudatosság azonban ezen belül is eltérő mértékű lehet, mégpedig attól függően, hogy az idéző mondat(ok) mennyi információt közöl(nek) azokról a körülményekről, amelyek az idézett mondat(ok) eredeti kontextusát alkották, azaz milyen mértékben válik reflexió tárgyává a beágyazott diskurzus résztvevőinek nyelvi tevékenysége. Ennélfogva a csupán a beágyazott megnyilatkozónak és az ő beszédtevékenységének a jelölésére korlátozódó idéző mondat (. . . , mondta Z., illetve Z. azt mondta, hogy ...) — nem is beszélve a hivatkozások konvencionális jelölőiről — a konvencionáltság nagyobb foka miatt kisebb mértékű metapragmatikai tudatosságról árulkodik, mint az az idéző mondat, amely akkurátusan ismerteti a részleteket is (pl. Kezét csodálkozó barátjának vállára téve Z. az ablak felé pillantott, és furcsa mosollyal az arcán így szólt hozzá / azt mondta neki, hogy ...).

4.1.1. A metapragmatikai tudatosság egyenes idézésbeli jelölésének kérdéséhez kapcsolódóan tehát elsősorban az idéző mondat meglétét, a beágyazódó egyenes idézethez képest elfoglalt helyzetét és kifejtettségének mértékét vizsgáljuk. Ezenkívül az egyenes idézést kísérő írásjeleket, illetve ezeknek az alakulását mutatjuk be. Ezen írásjelek ugyanis a perspektivizáció jelölőiként jelennek meg az egyenes idézés során, általuk az idézés ténye—még az idéző mondat hiányában is—felismerhetővé válik. Az írásjelek emellett arra is ráirányítják a figyelmet, hogy az általuk elkülönített rész erejéig a referenciális tájékozódás központja áttevődik a beágyazott megnyilatkozóra.

A (25a–c) példákban az idéző mondat mindig a beágyazott egyenes idézet előtt áll. Bennük a minden esetben megjelenő mondást jelentő igék—ahogy azt a példák is szemléltetik, a középmagyar korig legtöbbször a mond — a metapragmatikai tudatosság elsődleges jelölői. A mond ige mellett később jelennek meg más, a mondást reprezentáló olyan igék (vö. Dömötör 1988: 290, továbbá 2002: 61–68), amelyekben a metapragmatikai tudatosság nagyobb foka feltételezhető, hiszen a mondás tényén kívül képesek a tudatosság szubjektumának attitűdjét, és ezáltal az idézett diskurzus körülményeit árnyaltabban kifejezni (pl. könyörög, parancsol, int). Az idézésre történő reflektálás a mondást jelentő igén kívül—mint az a (25c)-ben látható—korlátozódhat csak a beágyazott megnyilatkozást tevő személy, illetve a címzettjének megjelölésére. Ám—ahogy azt a (25a–b) szemlélteti—a (25c)-ben tapasztaltaknál tematizáltabbá, kifejtettebbé lehet tenni a beágyazott diskurzus eredeti körülményeinek ismertetését. Ezekben az esetekben tehát—amelyeket a kifejtettség szempontjából egy fokozati skálán lehetne elhelyezni— a metapragmatikai tudatosság eltérő fokáról lehet beszélni.

Az ilyen szerkezeti felépítés az idéző mondat helyzete miatt önmagában kisebb fokú metapragmatikai tudatossággal jellemezhető, mint amikor az idéző mondat megelőzi a beágyazott egyenes idézetet. Ugyanakkor a (26b) példában az— a korszakra jellemző tendencia— is megfigyelhető, hogy az ilyen szerkezeti sorrendet alkalmazó egyenes idézésnél a beágyazódó megnyilatkozást dőlt betűvel jelenítik meg. A dőlt betűvel történő idézetjelölés — amely már a 17. század közepétől bármilyen szerkezeti sorrendű beágyazott egyenes idézet jelölésének konvencionális eszköze (l. Keszler 2004: 129, továbbá Csontos 2004: 245–247) — a metapragmatikai tudatosság jelölőjének tekinthető, hiszen még az idéző mondat megjelenése előtt felhívja a figyelmet az egyenes idézés tényére.

A (27) példa a metapragmatikai tudatosság szempontjából az idézetbe ékelődő úgymond miatt nagyobb fokúnak tekinthető, mint a beékelődő úgymond nélküli szövegek, hiszen ebben az esetben az idézés tényét két eszköz— az idézett rész előtt található idéző mondat és az egyenes idézetbe ékelődő úgymond — is jelöli.

A (28a–b) példában az idéző mondat hiánya2 — a hivatkozás miatt—ugyan nem eredményezi a metapragmatikai tudatosság jelölésének hiányát, de a hivatkozást mint konvencionális megoldást alkalmazó egyenes idézésnél az idézéshez kapcsolódó reflexív viszonyulást nyelvileg kifejtettebbé tevő idéző mondathoz képest kisebbnek tekinthető. A hivatkozások használatára jellemző, hogy elsősorban a Biblia szövegének egyenes idézésénél alkalmazzák, hiszen a befogadó a kisebb fokú és jelöltségű metapragmatikai tudatosság miatt ebben az esetben tudja csak könnyen feloldani a hivatkozást, képes felismerni az egyenes idézés tényét. Ezt segíti továbbá az egyenes idézet dőlt betűvel való jelölése.

A (29)-ben idézett szöveget a kódexben megelőzi két olyan rész, melyben az idéző mondat még nem marad el. Ezekben a tudatosság szubjektumai a halál és az élet. A kettejük párbeszédének fordulói az ezt követő szövegrészekben viszont idéző mondat nélkül jelennek meg. A (29)-ben tehát a perspektivizáció és—mivel egyenes idézésről van szó—a referenciális központ teljes áthelyezése a beágyazott fordulók megnyilatkozóira a kotextuális és kontextuális ismeretek mozgósításával (l. Tátrai 2004) ismerhető fel. Ennélfogva ez esetben a metapragmatikai tudatosság jóval alacsonyabb fokáról beszélhetünk, mint azokban az esetekben, amikor az egyenesen idézett fordulók elhangzásának körülményeit idéző mondatok teszik nyelvileg explicitté.

A (30) egyenesen idézett párbeszédként történő értelmezését már a metapragmatikai tudatosságot jelölő igék tudatos megválasztása is elősegíti. Ez esetben az idézett társalgás mindkét fordulóját—az egyenes idézés tényét megerősítő—dőlt betű jelöli. A (30)-ban tehát a metapragmatikai tudatosság nagyobb fokúnak tekinthető, hiszen itt az idézés ténye két eszközzel: az idéző mondatban található szólítja és felel igékkel, valamint a dőlt betűvel is jelölődik. A 17. század végétől kezdve viszont megfigyelhető, hogy a párbeszédnek csak az egyik beágyazott résztvevőhöz tartozó fordulóit jelölik dőlt betűtípussal (Csontos 2006b: 571–572).

A nyomda beavatkozását bizonyítja, hogy a (31a)-val szemben a mű újabb kiadásából származó (31b)-ben már dőlt betűvel jelölik az addig álló betűvel megjelenített részt, ezzel kiemelve a szövegrészlet megnyilatkozásláncként történő értelmezését, amely megoldás a nagyobb fokú metapragmatikai tudatosság jelzéseként értelmezhető.

A (32)-ben az idéző mondatok már az egyenesen idézett fordulók után állnak. A 18. század közepétől megjelenő idézőjel (Csontos 2004: 248–249)—akárcsak a dőlt betűvel történő jelölés—viszont képes az egyenes idézés tényére már az idéző mondat megjelenése előtt felhívni a figyelmet, tehát ez az írásjel szintén a metapragmatikai tudatosság jelölésére szolgál. Az írásjel 18. századi használatában megfigyelhető tendencia, mely szerint amíg az egyenes idézet tart, az idézőjelet minden sor elejére kiteszik, nagyobb fokú metapragmatikai tudatosságról tanúskodhat.3 Az idéző mondat helyének változásával együtt tehát megfigyelhető, hogy a referenciális központ teljes áthelyeződésével együtt járó perspektivizációt mind az egy, mind a több megnyilatkozóhoz köthető egyenes idézetekben külön jellel is megjelenítik. Ennek következtében a befogadó addig is egyenes idézetként tudja értelmezni az adott szövegrészletet, amíg erre—az idéző mondatban—nyelvileg kifejtett értelmezői utasítást nem kap. Erre azért is lehetett szükség, mert ekkoriban a párbeszédek fordulóit kevés esetben— főleg a (31a–b)-vel szemléltetett katekizmusokban, valamint a drámákban— tördelték csak új sorba.

A (33)-mal kapcsolatban érdemes azt is megjegyezni, hogy a drámákban található ún. szerzői utasítások— amelyek a szöveg közbe ékelődve vagy a szöveg alatt találhatók— szintén a metapragmatikai tudatosság jelölőjének tekinthetők, hiszen általuk a beágyazott beszédesemények körülményei kifejtettebbé válnak.

A (34)-ben a tudatosság szubjektumát, illetve a referenciális központ áthelyeződését a beágyazott megnyilatkozás után következő idéző mondat, valamint a gondolatjel alkalmazása teszi felismerhetővé. A beágyazott, fiktív megnyilatkozó szavaiba ágyazódó Szent Bernát-idézet ugyanakkor— a metapragmatikai tudatosság fokát emelve— idézőjellel jelölt, a példaértékűnek szánt megnyilatkozás tehát ezáltal is kiemelődik.

A 18. század végétől, az újkori regény megjelenésével egy időben, gondolatjellel kezdték elkülöníteni a szövegbe ágyazódó társalgás egyes fordulóit is. Az egyébiránt több funkcióban használt gondolatjelnek (l. erről Csontos 2007) ez a funkciója jelenik meg a (35) példában, ahol a második és harmadik fordulóban csak ez az írásképi megoldás teszi felismerhetővé, hogy az aktuális megnyilatkozó a beágyazott társalgás éppen megszólaltatott résztvevőjében helyezi el a tudatosság szubjektumát, illetőleg ezzel együtt a referenciális tájékozódás középpontját. Az egyenes idézés ezen formáját a metapragmatikai tudatosság alacsonyabb foka jellemzi, hiszen az eddigi példákkal összevetve sem az idézés körülményei, sem az idézés ténye — az idéző mondat elhagyásának következményeként—nem fejeződik ki lexikális elemekkel.

 

4.1.2. Már az ómagyar kori szövegek is azt mutatják, hogy függő idézésnél az idéző főmondat általában nem olyan kifejtett, mint az egyenes idézéskor több esetében is megfigyelhető. Ez a két idézési mód eltérő funkciójával magyarázható. Amíg ugyanis az egyenes idézésnél a szó szerint idézettek körülményeinek visszaadása is fontossá válhat, addig a függő idézés során — mivel az aktuális megnyilatkozó csak a propozicionális tartalomra összpontosít— a beágyazott diskurzus körülményeinek pontos visszaadásának sem tulajdonítható akkora jelentőség. Ezt támaszthatja alá az, hogy például a Winkler Kódexben (1506) Jézus, valamint a vele szoros kapcsolatban lévő, a történetben meghatározó szerepet betöltő személyek megnyilatkozásai minden esetben egyenes idézési módba kerülnek. A történet szempontjából nem olyan fontos szereplők szavait viszont leginkább a függő idézési mód jeleníti meg. Az előbbi esetben az idéző mondatban az elbeszélőnek lehetősége nyílik—a szószerinti idézésen kívül—az idézet körülményeinek pontos reprezentálására. Az utóbbi esetben, a függő idézetben legtöbbször csak a mondás aktusát visszaadó idéző főmondat jelöli a metapragmatikai tudatosságot.

A (36)-ban az idéző főmondat mindössze a beágyazott beszédesemény alapvető összetevőit jeleníti meg, tehát ebben az esetben a metapragmatikai tudatosság alacsony fokáról lehet beszélni. Az ez deiktikus nyelvi elem arra a hamis tanúra utal, aki Jézus ellen vall az elítélése előtt.

Az egyenes idézésnél megfigyelhető— a perspektivizációt jelölő— változatos írásjelek közül sem kíséri ezt az idézési módot olyan sokféle. Mint az a (36)-ban és (37)-ben is látható, az ómagyar korban az idézett részt gyakran nem is különíti el írásjel. A 17. század közepéig figyelhető meg az, hogy a hogy kötőszó előtt sok esetben nem áll írásjel (vö. Keszler 1995: 30–56, 63).

A (38) példában a dőlt betűvel történő jelölés miatt a metapragmatikai tudatosság nagyobb fokáról lehet beszélni, mint a (36) és a (37) példában.4

A (39)-ben a párbeszéd fordulóinak egyenes és függő idézési móddal történő visszaadása igen szépen szemlélteti a szöveg szempontjából releváns személy megnyilatkozásának tanító célból történő idézését. A példában ugyanis Szent Benedek megnyilatkozását egyenesen idézik, az idéző mondatban a beszédesemény körülményeit kifejtetten adják meg. A beszédpartnerek megnyilatkozásának visszaadása viszont függő idézési módban történik, hiszen annak elsősorban a propozicionális tartalma, valamint a párbeszéd esetében maga az interakciót reprezentáló felelet rész visszaadása a fontos. Ezzel magyarázható, hogy előbbi esetre nagyobb metapragmatikai tudatosságot reprezentáló egyenes, utóbbi esetre pedig kisebb metapragmatikai tudatossággal jellemezhető függő idézési módot használnak.

 

4.1.3. Mint azt már kifejtettük, a szabad függő idézést a 19. századig jellemzően idéző mondat vezeti be. Az idéző mondat kifejtettsége, a metapragmatikai tudatosság mértéke ezekben az esetekben attól függ, hogy a szabad függő idézet egyenes vagy függő idézésre jellemző szerkesztettségi móddal folytatódik.

A szabad függő idézés keretében értelmezett ún. kapcsolt egyenes beszédet szemléltető (40a–b)-ben az idézés körülményeit az egyenes idézéseknél megfigyelhető kifejtettséggel reprezentálja. A (40b)-ben ugyanakkor az idézőjel alkalmazása is növeli a metapragmatikai tudatosság mértékét.

A (41a)-ban az idéző mondat utáni idézett rész kezdetben a függő idézetre jellemzően reprezentálódik. Ennek megfelelően az idéző mondat mindössze a beszédtevékenység reprezentálásra korlátozódik. Majd azután a referenciális központ teljesen áthelyeződik a beágyazott megnyilatkozóra, tehát az egyenes idézésre jellemzően folytatódik. Az ezzel járó perspektivizációt viszont idéző mondat nem jelöli. Ebben az esetben tehát a metapragmatikai tudatosság alacsony fokáról lehet beszélni. A (41b) az idézés körülményeit kifejtettebben adja meg, mint a (41a). Ezért a metapramatikai tudatosság nagyobb foka tapasztalható. Ugyanakkor a beágyazódó idézet minden mondatához itt sem kapcsolódik mindig idéző mondat, továbbá a pespektivizációt sem jelöli külön írásjel. A perspektivizációt jelölő írásjelek szempontjából a (41a–b) példák az ómagyar kori egyenes idézetekre hasonlítanak. Azokra viszont az jellemző, hogy az idéző mondat állandóan kíséri az idézetet, valamint a referenciális központ az idézet teljes terjedelmében áthelyeződik a beágyazott megnyilatkozóra. Itt viszont— az idéző mondatok hiánya mellett— nem különülnek el egyértelműen— ellentétben például a (40b)-vel— a referenciális kiindulópontok.