Az egyenes idézés azért jár együtt általában viszonylag nagy mértékű pragmatikai tudatossággal, mert ez esetben az aktuális megnyilatkozó szó szerint kívánja visszaadni a beágyazott megnyilatkozó szavait, ügyelve azoknak nemcsak a propozicionális tartalmára, hanem formájára is. Amikor referenciális kapcsolat köti az aktuális megnyilatkozót a beágyazott megnyilatkozóhoz, vagyis amikor tér- és időbeli kontinuitás van a két beszédesemény között, nem hagyható figyelmen kívül az emlékezés szerepe. Ekkor ugyanis az aktuális megnyilatkozónak pontosan és ezért tudatosan kell felidéznie, rekonstruálnia azt, ami korábban elhangzott. Anticipált idézet esetén pedig pontosan kell megkonstruálnia azt, ami elhangozhatott volna a múltban, vagy elhangozhatna a jelenben vagy a jövőben. Mindez — akár anticipált az idézet, akár nem — viszonylag tudatos tervezési tevékenységet is igényel egyben. A tudatos tervezés azokat az eseteket is jellemzi, amikor nem áll fenn referenciális kapcsolat a két beszédesemény között. Ekkor ugyanis az aktuális megnyilatkozónak pontosan el kell képzelnie, tudatosan meg kell terveznie, mit és hogyan beszélhet egy olyan másik személy, akit ő talált ki. Továbbá az aktuális megnyilatkozónak mindkét esetben következetesen működtetnie kell a beágyazott megnyilatkozónak a sajátjáétól különböző személyközi, valamint tér- és időbeli tájékozódási központját.

A függő idézés más szempontból jár együtt viszonylag nagy mértékű pragmatikai tudatossággal. A nagyobb fokú tudatosság itt azzal függ össze, hogy a megnyilatkozó — egy grammatikalizálódott mondatszerkezeti megoldást alkalmazva— a beágyazott diskurzusnak vagy diskurzusrészletnek csak a propozicionális tartalmára összpontosít. Ennélfogva egyfelől el kell hagynia a beágyazott megnyilatkozó nyelvi regiszterére és beszélői attitűdjére utaló jelzéseket az idézett részből, az arra történő utalást—amennyiben ennek szükségét érzi—az idéző részben kell megjelenítenie, metapragmatikai reflexió tárgyává tennie. Másfelől következetesen végre kell hajtania azokat a referenciális eltolásokat, amelyek következtében a saját referenciális központjából kiindulva tudja reprezentálni a megidézett diskurzust vagy diskurzusrészletet, akár köti őt ahhoz referenciális kapcsolat, akár nem. A függő idézés során ugyanis—legyen szó akár valós, akár kitalált megnyilatkozás, illetve megnyilatkozásrészlet beágyazásáról— az eredetiétől mind a személyközi, mind a térbeli és időbeli tájékozódás tekintetében különböző referenciális kiindulópont érvényesül.

A szabad függő idézés azon eseteivel, amelyeket a referenciális központ részleges áthelyezése jellemez, vagyis amelyekben az aktuális és a beágyazott megnyilatkozó referenciális kiindulópontjának együttes működése figyelhető meg, az egyaránt kötött megoldásokat alkalmazó egyenes és függő beszédnél kisebb pragmatikai tudatosság jár együtt. Ha az aktuális megnyilatkozót referenciális kapcsolat köti a megidézett diskurzus világához, akkor az elhangzottak felidézését a hosszú távú memória működése határozza meg. Ennek spontán működése pedig a szabad függő idézésnek, a két referenciális központ együttes érvényesítésének kedvez, hiszen a hosszú távú memória inkább a tartalomra összpontosít, ám szó szerinti részletek is vegyülnek bele. Az idézés ezen kötetlenebb módja egyúttal kevéssé tudatos tervezési tevékenységet feltételez, mint a kötött idézési formák megvalósítása—referenciális kapcsolat esetében és annak hiányában egyaránt. Az ilyen esetekben ugyanis az aktuális megnyilatkozónak nem szükséges következetesen érvényesítenie sem az eredeti megnyilatkozás referenciális központját, sem a sajátjáét, aminek következtében az idézés kisebb mentális erőfeszítést igényel. Ennélfogva megkockáztatható az a kijelentés, hogy az idézés alapvető, legkisebb mértékű pragmatikai tudatosságot igénylő, legkevesebb mentális erőfeszítéssel járó természetes formája az a szabad függő idézésként értelmezett megoldás, amelyre a referenciális központ részleges áthelyezése jellemző. Ez is magyarázata lehet annak, hogy a magyar nyelvben a függő idézéskor az igei idő- és módjelölés tekintetében nem alakultak ki olyan formák, amelyek e tekintetben is elkülönítik az aktuális és a beágyazott megnyilatkozó időbeli tájékozódási kiindulópontját.

Az idézési módok alkalmazásával együtt járó pragmatikai tudatosságról mondottak megkövetelik, hogy újra felhívjuk a figyelmet a szövegtipológiai szempontok érvényesítésének fontosságára. Nem nevezhető ugyanis véletlennek, hogy a már eleve nagyfokú pragmatikai tudatossággal jellemezhető irodalmi szövegekben leginkább a kötött idézési módok, a megnyilatkozói stratégia függvényében vagy az egyenes, vagy a függő beszéd alkalmazásával találkozhatunk. A szabad függő beszéd alkalmazására viszont a kisebb mértékű pragmatikai tudatossággal jellemezhető, a szóbeliséggel szorosabb kapcsolatot fenntartó műfajokban (például úriszéki iratokban, önéletírásokban) találhatunk gyakori példákat. Mindennek természetesen nem mond ellent, hogy— ahogy a 19. század végének, 20. század elejének epikája mutatja—a szépirodalomban a szabad függő idézés tudatosan alkalmazott regénytechnikai megoldássá, azaz szépirodalmi alakzattá is válhat, ahogy ez egyébiránt—néhány évszázaddal korábbról datálva — az egyenes idézés regénybeli alkalmazásáról is elmondható.