A referenciális központ azt a tájékozódási (orientációs) kiindulópontot jelöli, amelyből a megnyilatkozás személy-, tér- és időbeli viszonyai reprezentálódnak. A megnyilatkozónak lehetősége van, hogy e tájékozódási centrumot magánál tartsa vagy — részlegesen, illetve teljesen — áthelyezze egy másik entitásra. A tudatosság szubjektuma azt a szubjektumot jelöli, aki felelősnek tartható a közöltek propozicionális tartalmáért, illetve esetlegesen annak formájáért. Az aktív tudatosság alapesetben az aktuális megnyilatkozóhoz kötődik, de át is helyeződhet más szubjektumokra. E kiindulópontok működésének központi jelentősége van a beágyazott diskurzusok vagy diskurzusrészletek megjelenítésében, tehát az idézés nyelvi lehetőségeinek kialakításában.

Az idéző tevékenységre történő reflektálás a metapragmatikai tudatosság kérdéskörébe tartozik. A vizsgálat szempontjából ennek a problémának a bevonását az tette indokolttá, hogy a perspektivizáció jelöltsége, illetve jelöletlensége a metapragmatikai tudatosság eltérő mértékét eredményezi. A metapragmatikai tudatosság problémáját elsősorban a tudatosság szubjektumának idézésbeli működésével hoztuk összefüggésbe. A pragmatikai tudatosság a megnyilatkozások létrehozásával és befogadásával együtt járó mentális folyamatokat érinti. Az idéző tevékenység különböző módjai eltérő mértékű tudatossággal jellemezhetők. A pragmatikai tudatosság kérdése a referenciális központ idézésbeli működése felől tűnt inkább megközelíthetőnek.

 

Egyenes idézés esetén az idézethez kapcsolódó idéző mondat teszi explicitté a perspektivizációt, vagyis a tudatosság szubjektumának a beágyazott megnyilatkozóra történő áthelyezését. Az idéző mondatban lexikális elem vagy anaforaként működő inflexiós morféma jelöli expliciten a tudatosság szubjektumát. Emellett az idézetet kísérő írásjelek is képesek felhívni arra a figyelmet, hogy az aktív tudatosság a beágyazódó idézet terjedelméig a beágyazott megnyilatkozóba van elhelyezve. A 19. század elejétől az akkorra már konvencionalizálódott írásképi megoldások — dőlt betű, idézőjel, gondolatjel — képesek önmagukban is jelölni a perspektivizációt, valamint a referenciális központ ezzel együtt járó áthelyeződésére felhívni a figyelmet. Ekkor már megfigyelhető, hogy—főként a társalgások egyenes idézésekor—az idéző mondat az idézet után is kerülhet, később pedig el is maradhat. A drámákban és a katekizmusokban— a műfaj sajátosságából adódóan— nem alkalmaznak idéző mondatot. Ezekben a beágyazódó megnyilatkozáslánc fordulói előtt található névben, illetve kérdés–felelet szavakban reprezentálódik a tudatosság szubjektuma.

A metapragmatikai tudatosság egyenes idézésbeli jelölésének kérdéséhez elsősorban az idéző mondat meglétét, a beágyazódó egyenes idézethez képest elfoglalt helyzetét és kifejtettségének mértékét, valamint az idézést kísérő írásjelek alkalmazását szükséges vizsgálni. Ezek ugyanis a metapragmatikai tudatosság eltérő mértékét mutathatják. Az első magyar nyelvű szövegektől kezdve a 18. századig az idéző mondat idézet előtti helyzete, valamint a benne található mondást jelentő igék miatt nagyobb fokú metapragmatikai tudatosságról lehet beszélni, mint mikor az idéző mondat az idézet után kerül, hiszen előbbi esetben még a szó szerint idézett részek előtt reflexió tárgyává válik a beágyazódó beszédesemény. Az idézet–idéző mondat szerkezet jellemzően akkor jelenik meg, mikor már a metapragmatikai tudatosságot is jelölő írásjelek konvencionalizálódott nyelvi formáknak tekinthetők, hiszen ezek alkalmazásával az idézet elejétől jelöltté válik az idéző tevékenységre történő reflektálás. A 19. századtól— elsősorban a társalgások egyenes idézésénél—a perspektivizációt megjelenítő írásjelek alkalmazása miatt az idéző mondat el is maradhat. A metapragmatikai tudatosság mértéke az idéző mondat kifejtettségétől is függ. Azokban az egyenes idézetekben, amelyekben az idézés tényét csupán egy mondást jelentő ige reprezentálja, kisebb metapragmatikai tudatosságról lehet beszélni, mint azokban, amelyekben az idézés körülményei kifejtettebben jelennek meg. Az idéző mondaton és az idézést kísérő írásjeleken kívül a metapragmatikai tudatosság jelölőjének tekinthető az idézetbe ékelődő úgymond önálló idéző szerkezetből grammatikalizálódó nyelvi elem, valamint az idéző mondatba ékelt hivatkozási jel.

Az egyenes idézés általában viszonylag nagy mértékű pragmatikai tudatossággal jár együtt, hiszen az aktuális megnyilatkozó szó szerint kívánja visszaadni a beágyazott megnyilatkozó szavait, ügyelve azoknak nemcsak a propozicionális tartalmára, hanem formájára is. Az aktuális megnyilatkozó és a beágyazott megnyilatkozó közötti referenciális kapcsolat miatt nem hagyható figyelmen kívül az emlékezés szerepe. Az aktuális megnyilatkozónak pontosan és tudatosan kell felidéznie azt, ami korábban elhangzott. Mindez tudatos tervezési tevékenységet igényel. A tudatos tervezés azokat az eseteket is jellemzi, amikor nem áll fenn referenciális kapcsolat a két beszédesemény között. Az egyenes idézés esetében az aktuális megnyilatkozónak mindkét esetben következetesen működtetnie kell a beágyazott megnyilatkozónak a sajátjától különböző személyközi, valamint tér- és időbeli tájékozódási központját.

 

Szövegtipológiai megközelítésből a referenciális központ működésével kapcsolatban elmondható, hogy ezt az idézési módot az ómagyar korban elsősorban a kódexek szövegeiben alkalmazták, ahol a latin kiterjedt idő- és módjelölés hatására a magyar nyelv lehetőségeihez mérten az idéző időbeli referenciális központját határozottabban tudták érvényesíteni.

A függő idézésre—hasonlóan az egyenes idézéshez—szintén jellemző, hogy nyelvileg explicitté válik a perspektivizáció, vagyis az, hogy az aktív tudatosság a megnyilatkozón kívül, más szubjektumban van elhelyezve. Miután az a grammatikalizációs folyamat, amely ezt az idézési módot is eredményezte, két önálló mondat grammatikai összekapcsolódását jelenti, az idéző főmondat, amelyben a tudatosság szubjektuma expliciten—lexikális vagy anaforikus funkciójú nyelvi elemmel jelölve—megjelenik, a függő idézés elengedhetetlen feltétele. A beágyazott megnyilatkozó felelőssége ugyanakkor a mellékmondatban közölteknek csak a propozicionális tartalmára terjed ki, az idézet formájára nem. Az egyenes idézéssel összehasonlítva elmondható továbbá az is, hogy az idéző főmondat változatosabb idéző igéi a tudatosság szubjektumának attitűdjét árnyaltabban képesek reprezentálni. Az idézet szerkezetét tekintve elmondható, hogy az ómagyar kori szövegekben az idéző főmondat megelőzte az annak alárendelődő idézett részt, később viszont a sorrend meg is fordulhatott. Függő idézésnél az ómagyar kori szövegektől kezdve az idéző főmondat nem olyan kifejtett, mint az egyenes idézés esetében. Ez a két idézési mód eltérő funkciójával magyarázható. Amíg ugyanis az egyenes idézésnél a szó szerinti idézet körülményeinek visszaadása is fontossá válhat, addig a függő idézésnél az aktuális megnyilatkozó csak a propozicionális tartalomra összpontosít, ezért a beágyazott diskurzus körülményeinek pontos visszaadásának sem tulajdonít feltétlenül akkora jelentőséget. A metapragmatikai tudatosság mértéke tehát ebben az idézési módban kisebbnek mondható, mint az egyenes idézésben.

Az egyenes idézéssel szemben ezt az idézési módot nem kíséri a perspektivizációt jelölő változatos írásjelhasználat. Az ómagyar kori szövegekben az idézett részt gyakran nem különíti el írásjel, és a későbbiekben is inkább grammatikai szerkezeteket elkülönítő írásjelhasználatról lehet beszélni. Ez azzal hozható összefüggésbe, hogy ebben az idézési módban a referenciális központ nem helyeződik át az idézőről az idézettre, az idéző főmondat és az idézet között szoros grammatikai viszony van. Társalgásokat az egyenes idézésnél ritkábban jelenítenek meg ezzel az idézési móddal. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy egyes szövegekben a fontosabbnak ítélt szereplők beágyazott megnyilatkozásait a nagyobb metapragmatikai tudatossággal jellemezhető egyenes, a nem annyira fontos szereplőkét pedig kisebb metapragmatikai tudatossággal jellemezhető függő idézési módban adják vissza.

A függő idézés az egyenes idézéshez hasonlóan viszonylag nagy mértékű pragmatikai tudatossággal jellemezhető. A nagyobb fokú tudatosság itt azonban egyfelől azzal függ össze, hogy a megnyilatkozó — egy grammatikalizálódott mondatszerkezeti megoldást alkalmazva — a beágyazott diskurzusnak vagy annak egy részletének csak a propozicionális tartalmára összpontosít. Másfelől a megnyilatkozónak következetesen végre kell hajtania azokat a referenciális eltolásokat, amelyek következtében a saját referenciális központjából kiindulva tudja reprezentálni a megidézett diskurzust vagy diskurzusrészletet, ez pedig hasonlóan nagy mértékű mentális erőfeszítést igényel, mint mikor valakinek a szavait szó szerinti pontossággal kell visszaadni.

 

A szabad függő idézés azon eseteire, amelyeket a referenciális központ részleges áthelyeződése jellemez, főleg a beszélt nyelvhez közelebb álló, nem prototipikus irodalmi szövegek—peres iratok, levelek, önéletírások stb. —, illetve az élőnyelvet határozottan visszaadni kívánó szövegek szolgáltatnak példát. Ezekben a szövegekben a szabad függő idézet azért jön létre, mert a megnyilatkozó az idézet elején nem tudja vagy nem kívánja a beágyazott megnyilatkozás teljes terjedelmét szó szerint—tehát annak személy-, idő- és térjelölését érvényesítve— idézni. A korai szövegekben ebben az esetben függő idézési móddal kezdődik az idézet, majd a referenciális központ teljesen vagy részben áttevődik a beágyazott megnyilatkozóra. A 19. század második felétől a szabad függő idézés ezen lehetőségével—mint sajátos elbeszéléstechnikai megoldással (alakzattal)— a szépirodalmi szövegek is gyakran élnek.

Az ómagyar kori irodalmi szövegekben szintén megfigyelhető a referenciális központ ilyenfajta szabad mozgása, ám ebben a szövegtípusban emögött elsősorban grammatikai, illetve fordítástechnikai kérdések húzódnak meg. Főként a kódexek szövegeiben figyelhető az meg, hogy a lejegyző — elsősorban a függő idézeteknél — törekszik arra, hogy olyan grammatikai formákat hozzon létre, amelyek egyértelműen a latin eredeti szöveg grammatikai formáinak hatását mutatják. De több esetben ezt—a latin nyelvtől eltérő magyar grammatikai formák és szerkezetek miatt— nem tudja következetesen, az idézet teljes terjedelmében érvényesíteni. Ezeknél az idézeteknél tehát a referenciális központot—a latin eredeti szöveg hatására — kezdetben a megnyilatkozó nem helyezi át a beágyazott megnyilatkozóra, majd—vélhetően a kisebb fokú pragmatikai tudatosság következtében—a beágyazott megnyilatkozó nézőpontja kezd érvényesülni. Tehát a szöveg a függő idézésről az egyenes idézésre vált, amelyre a referenciális központ teljes áthelyeződése jellemző. Ezek alapján másfelől tehát az mondható el, hogy főként az ómagyar kori irodalmi szövegekben a magyar nyelvnek a latin nyelvtől eltérő grammatikai formái is eredményezhetik a referenciális központ részleges áthelyeződését, tehát a szabad függő idézés megjelenését. A referenciális központ idézeten belüli mozgásával kapcsolatban továbbá az is elmondható, hogy— a fentiek értelmében — elsősorban a hosszabb terjedelmű, több elemi eseményt reprezentáló beágyazott megnyilatkozásokra jellemző.

A két kötött idézési mód megoldásait elegyítő szabad függő idézési módnak tekinthető az ún. kapcsolt egyenes idézés is, hiszen itt a grammatikalizálódott, tehát függő idézési módra jellemző alárendelői viszony jelenik meg az idéző rész és az idézet között, magában az idézetben viszont a referenciális központ teljes áthelyeződése figyelhető meg.

A szabad függő idézés funkcionális értelmezésébe természetszerűleg beleférnek azok az esetek is, amelyekben a tudatosság szubjektumának jelölése hiányzik. Ekkor bizonytalanná válik, hogy ki felelős az idézett részért. Ezen eseteket tekinthetjük a szabad függő idézés másik alapvető lehetőségének. Ugyanakkor a referenciális központ részleges áthelyezése és a perspektivizáció jelöletlensége együttesen is jellemezheti a szabad függő idézést. Az idézési mód alakulástörténetében az is megfigyelhető, hogy a korai szövegekben inkább a fent említett okok miatt tarthatók bizonyos idézések szabad függőnek, a tudatosság szubjektuma ugyanis—épp az idézet szerkesztettségének köszönhetően— a legtöbbször megjelenő idéző mondatban jelöltté válik. Ám amíg az egyenes és a függő idézésnél minden esetben egyértelmű jelölésről beszélhetünk, a szabad függő idézésnél bizonytalanná válhat a perspektivizáció hatóköre.

A metapragmatikai tudatosság mértékét is erősen befolyásolja az a korai szövegekre jellemző tendencia, amely szerint az idézetet minden esetben idéző mondat kíséri. Ugyanakkor megfigyelhető, hogy ezen idézési módnál a metapragmatikai tudatosság fokát befolyásolja, hogy az idéző mondat után az idézet egyenes vagy függő idézésre jellemző szerkesztettségi móddal folytatódik-e. Az idéző rész kifejtettsége, tehát a metapragmatikai tudatosság foka tulajdonképpen a beágyazott megnyilatkozásban megfigyelhető referenciális központ áthelyeződésének mértékétől függ. A perspektivizáció jelölő eszközének tartható írásjelek is sokszor aszerint jelennek meg a szabad függő beszédben, hogy egyenes vagy függő idézetként kezdődik-e maga az idézett rész.

A szabad függő idézésnek az a lehetősége, amelyet a referenciális központ részleges áthelyezése jellemez, az egyenes és a függő beszédnél kisebb pragmatikai tudatossággal jár együtt. Az idézés ezen kötetlenebb módja kevésbé tudatos tervezési tevékenységet feltételez, mint a kötött idézési formák megvalósítása — a referenciális kapcsolat megléte esetében és annak hiányában egyaránt. Továbbá a pragmatikai tudatosságot befolyásoló hosszú távú memória működése is a referenciális központ részleges áthelyezésének kedvez. Az jellemzi ugyanis, hogy a megnyilatkozó inkább a propozicionális tartalomra összpontosít, de olyan módon, hogy közben szószerinti részleteket is elraktároz. Az ilyen esetekben tehát, amikor az aktuális megnyilatkozónak nem szükséges következetesen érvényesítenie sem az eredeti megnyilatkozás referenciális központját, sem a sajátját, az idéző tevékenység kisebb mentális erőfeszítéssel jár együtt. Ennélfogva az idézés alapvető, legkisebb mértékű pragmatikai tudatosságot igénylő, legkevesebb mentális erőfeszítéssel járó természetes formája a szabad függő idézés ezen lehetősége.