Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3. Az egyirányúsági hipotézis és a degrammatikalizáció

A grammatikalizációval kapcsolatos viták elsősorban nem az egyes táborokon belül zajlanak, hanem a funkcionalista és a formalista vonulat képviselői között (s nem is pusztán a nyelvváltozásokról vagy a grammatikalizációról szólnak, hanem a két vonulat szemléletbeli és módszertani különbözőségéről, részletesebben l. Dér 2004).

A grammatikalizációt „dekonstruáló” formalista kutatók kritikája lényegében két állításban összegezhető:

A grammatikalizáció nem önálló nyelvváltozás,1 mivel olyan más nyelvi változásokból — szemantikai „kifakulás”, fonológiai kopás, szerkezeti módosulás—áll össze, amelyek egymástól és a grammatikalizációtól függetlenül is működnek (Newmeyer 1998: 237–260; 260–278).
Az egyirányúsági elv mint a grammatikalizáció alapvető vonása nem érvényes, mert számos olyan példa található a világ nyelveiben, amelyek a grammatikalizációval ellentétes irányú, azaz degrammatikalizációs folyamatok létét támasztják alá (i. m.: 260–278).

A két állítás—ha kibontjuk—valójában szervesen összefügg egymással: a grammatikalizáció nem önálló nyelvváltozás, hanem egymástól elkülönülő szemantikai, fonológiai stb. változások sora, más vélemények szerint valójában csak újraelemzés (amennyiben csak a grammatikalizációbeli szerkezeti változásokról veszünk tudomást)— vagyis az egyik, a funkcionalisták által is számon tartott összetevőjével azonosítható.2 Az újraelemzés viszont nem egyirányú folyamat. Az irányosság tehát kulcskérdés a degrammatikalizációs vitákban, hiszen a szóban forgó nyelvváltozások (grammatikalizáció, újraelemzés) vagy nyelvváltozás-jelöltek (degrammatikalizáció) státusa múlik rajta.

A grammatikalizációelmélet és -kutatás alighanem legalapvetőbbnek tartott tézise az ún. egyirányúsági hipotézis. Haspelmath az egyirányúságot a nyelvi univerzálék közé sorolja, s a grammatikalizáció esetében statisztikai univerzálénak3 tartja (Haspelmath 2004: 17–21). De valóban ez a helyzet, egyirányú a grammatikalizáció? Milyen mértékben az?

A kérdés megválaszolása többszörösen is nehéz: egyfelől még a degrammatikalizációs esetek empirikus elemzése előtt terminológiai és fogalomértelmezési problémákba ütközünk, másfelől különböző okok miatt a konkrét példák elemzése, értelmezése sem egyszerű.

1	Ezzel a témával jelen dolgozatban nem foglalkozom részletesen, bővebben l. Dér (2005).
2	Érdekes, hogy Haspelmath egy tanulmányában épp ennek az ellenkezőjét kísérli meg bizonyítani, vagyis amellett érvel, hogy a szintaktikai változások nagy többsége tisztán grammatikalizációs példa és nem újraelemzés, és a grammatikalizációelmélet keretén belül magyarázható (Haspelmath 1998: 315–351). Ezáltal a formalista nyelvészek szerint a szerkezeti változásokban kulcsfontosságúnak vélt újraelemzést fosztja meg a rangjától. Haspelmath egyúttal kísérletet tett arra is, hogy a grammatikalizációt függetlenítse az újraelemzéstől, arra történő redukciójától, így cáfolva epifenomén voltát.
3	Mivel Haspelmath nem abszolút univerzálénak minősíti az egyirányúságot, megengedi a kivételeket.