Természetesen adódik a kérdés, hogy voltaképpen hány degrammatikalizációs példát tart számon a szakirodalom,2 hogyan viszonyul az ellenpéldák száma a grammatikalizációs esetekéhez. Pontos adatok valójában nincsenek, még a témával behatóan foglalkozó kutatók—Traugott, Norde, Newmeyer, Lindström, Janda, Ramat—is kerülik a részletes választ, ha a számokra kerül a sor. Ez teljesen érthető, a kérdés megválaszolása nehéz, ha nem lehetetlen, hiszen míg az egyik tábor (tipikusan, de nem kizárólag a formalisták) degrammatikalizációs esetekről beszélnek, addig a másik (a funkcionalisták) degrammatikalizáció-gyanús példákról, amelyek további kutatást igényelnek, s a két beszédmód rendszeresen keveredik.

Therese Lindström doktori disszertációja (2005) több helyén is hangsúlyozza, hogy érdemi statisztikák nélkül nem volna szabad általánosításokat tenni a grammatikalizációval kapcsolatban (így az egyirányúsági hipotézist sem kellett volna felállítani), amíg nem tudjuk a pontos arányokat a degrammatikalizációs esetekhez képest. A szerző statisztikák iránti igénye jogos,3 ám épp emiatt feltűnő, hogy ő maga mindig úgy utal az ellenpéldák nagy mennyiségére, hogy nem veszi számba őket és saját listát sem hoz (bár ez utóbbi elkészítését tervezi, l. Lindström 2005: 85–126). E szempontból Newmeyert és Jandát látszik követni: Newmeyer a degrammatikalizációs példák „burjánzás”-áról ír4 (Newmeyer 2001: 205, saját fordítás), Janda pedig egyenesen „miriádnyi ellenpéldá”-t5 emleget (Janda 2001: 299, saját fordítás)—ugyancsak bármiféle lista vagy statisztika nélkül.

A számok megnevezésének kerülésében lényegében egyetlen nyelvész jelent kivételt: Haspelmath száz körülire teszi azoknak a szakirodalomban szerepeltetett példáknak a számát, amelyekkel kapcsolatban a degrammatikalizáció lehetősége felmerül, de hozzáfűzi, hogy „az igazi kivételek száma jóval alacsonyabb”, egészen pontosan nyolc ilyen esetet jelöl ki (Haspelmath 2004: 27, 29); és a grammatikalizációnak a degrammatikalizációhoz viszonyított előfordulási gyakoriságát illetően—a Newmeyer feltételezte tízszeres aránnyal szemben (Newmeyer 2001: 213)—százszoros különbségről beszél a grammatikalizáció javára (Haspelmath 1998: 249).

Változó az is, hogy az ellenpéldák létét ki hogyan értékeli. A formalisták a grammatikalizációelmélet egészét felszámoló mérföldkőként tekintenek rájuk. A funkcionalisták az igazi degrammatikalizációs kivételeket a nyelv természetes tulajdonságaként szemlélik: szinte minden jelenség alól létezik kivétel a nyelvekben, de ez ettől még nem érinti a grammatikalizáció tendencia voltát (Traugott 2001: 11; 2004: 11; Haspelmath 1999: 1044). A formalistáknak az ellenpéldákhoz való „szigorú” viszonyulása érthető a saját elméleti keretüket tekintve, mely szerint a nyelvi univerzálék abszolútak, s egyetlen kivétel is megcáfolhatja őket (l. Brinton–Traugott 2005: 3–4; az általuk is idézett példa erre a gondolkodásmódra: Newmeyer 1998: 263, de vö. „A degrammatikalizáció léte azt implikálja, hogy nincsen olyan, hogy a »grammatikai változások univerzáléi«, és ez óvjon minket a kritikátlan rekonstrukcióktól”—Norde 2005: 30. pont, saját fordítás).6 A funkcionalista irányzat szerint a nyelv szerkezetét nyelven kívüli tényezők is meghatározzák, a nyelvhasználat hatással van a grammatikára, mely nyelvenként változik—az univerzálék alól így vannak kivételek, az abszolút változat igen ritka; tendenciákból annál több van (vö. i. m.: 4, illetve a korábban írtakkal).