Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

1. Bevezetés

A strukturált nyelv (amely jelentések és formák szisztematikus kapcsolata) az emberi fajt sajátosan jellemzi, ún. fajspecifikus tulajdonsága. A nyelv módot ad arra, hogy az emberi közösségek tagjai saját és közösségi tapasztalataikat fogalmilag általánosítsák, ill. feldolgozzák (kognitív funkció) és megosszák egymással (kommunikatív funkció)—vö. például a 3.2. ponttal, Givón (1993: 21) elképzelésével.

A fentiek egy sor kérdést vetnek fel, amelyek a mai nyelvelméleti irányzatoknak is alapkérdései:

Mi a viszony nyelvi forma és nyelvi jelentés között; melyik elsődleges a másikhoz képest; motivált-e a kapcsolat a két oldal között; melyiknek a modellálása hogyan képzelhető el vagy oldható meg egy nyelvelmélet keretében?
Mivel magyarázhatók egy nyelv formális/strukturális sajátosságai?
Milyen szerepet játszik nyelvtudásunkban a tapasztalat és az örökölt képességek? Milyen típusú tapasztalatokról, ill. képességekről beszélhetünk egyáltalán?
Miből adódnak a nyelvek univerzális, ill. egyes nyelvtípusokra jellemző közös tulajdonságai?
Vajon a nyelv által betöltött funkciók befolyásolják-e vagy sem (ill. mennyiben és hogyan befolyásolják) azt, hogy a nyelv milyen formális/strukturális sajátosságokat mutat fel?
Szerepet játszanak-e társadalmi és kulturális tényezők a nyelvi struktúrák összefüggéseiben?
Tekintetbe kell-e venni a nyelvek modellálásában (ill. egy-egy nyelv leírásában) a nyelvi változatokat, a nyelv folytonos változását, a nyelvhasználat jellegzetességeit vagy sem?

A fenti kérdésekre (és még sok más, ezekkel összefüggő további kérdésre) nemcsak az időben egymást követő, hanem az azonos időszakban egymás riválisaiként létező nyelvelméleti irányzatok is eltérő típusú válaszokat adnak, és a válaszok jellege jól tükrözi egy-egy irányzat jellegzetes nyelvfelfogását.

A nyelvi jelenségekkel kapcsolatos magyarázatok jellege szerint a mai nyelvelméleti modellek is legalább két nagy típusba sorolhatók: a strukturális szemléletű (másképpen formális vagy formalista) és a funkcionális szemléletű (másképpen funkcionális vagy funkcionalista) irányzatokba. Bár a huszadik századi nyelvtudományt egészében a strukturális szemléletű irányzatok (a strukturalizmus, majd a generatív grammatika és a posztgeneratív formális irányzatok) uralták, az évszázad második felétől, különösen a század utolsó harmadában különböző területeken, ill. témákban egyre inkább kiterjedtek a (korábbi időszakok nem formális keretben zajló kutatásainak eredményeit is tekintetbe vevő) funkcionális szemléletű kutatások, és e kiterjedő kutatások háttereként több funkcionális nyelvelméleti modell is megszületett. Ezek a funkcionális nyelvelméleti modellek adják írásunk tárgyát.