Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

5.1.2.2. Az izmus (ism, Ismus) példája

A degrammatikalizációs olvasat szerint az izmus (ism, Ismus) főnév az -izmus szuffixum (pl. kommunizmus, feminizmus, liberalizmus) önállósodásának az eredménye, szemmel láthatóan egy grammatikai elem > lexikális elem változásról van szó (Ramat 1992: idézi Haspelmath 1999: 1048; Newmeyer 1998: 269; de vö. Traugott 2001: 7, 10). De valóban ez történt-e? Ki tudunk-e mutatni egy változási sort, amely az elem önállóvá válását mutatja? Egyértelműen nem. Nincs köztes klitikumi—vagy más — fázis (Haspelmath uo.). Ugrásszerű változásról van szó, de nem olyanról, mint az újraelemzés esetében, hiszen a morfémahatárok átrajzolása nem ad értelmes mondatot, az előtag (kommun-, femin-, liberal-stb.) általában nem áll meg a saját lábán. Az izmus egyfajta elvonás, csak itt a végződés került le az alapszavakról, s nem egy létező vagy fiktív tő vonódott el (vö. Zsilinszky 2003: 186). Jelentős különbsége más nyelvváltozásokhoz képest, hogy az elvonás tudatos beavatkozás eredménye is lehet (l. a magyar nyelvújítást: hercehurcál > hercehurca, lötyög > lötty stb.). Az elvonás pedig a lexikalizáció egyik alesete, nincs köze a grammatikai funkcióvesztéshez. Traugott az ism önállósulását szófajváltásnak (conversion)1 nevezi, mert ugrásszerű, a forget-me-not ’nefelejcs’, laser ’lézer’ (betűszó) alakokkal analóg, mivel szerinte mindegyik a lexikont gazdagítja (Traugott 2001: 10).

Az eddigi példák esetében jól látható volt, hogy milyen félrevezető lehet, ha egy nyelvváltozást csak a bemenet és a kimenet felől vizsgálunk, s magára a folyamatra, annak jellegére nem vagyunk tekintettel. Emellett, mint Lehmann rávilágított (l. fentebb), az elemek grammatikalizáltsági–lexikalizáltsági fokának a megállapítása sem könnyű, nyelvenként és szófajonként eltérő eredményre vezethet. Ami biztos, az az, hogy a grammatikalizáció során világosan láthatók azok a kontextusok, illetve változatok, amelyek mentén—a szerkezet azonossága mellett—egy fejlődési sor felrajzolható (vö. Haspelmath 2004: 27–28). Így meglátásom szerint igazi degrammatikalizációnak is csak az tartható, ami ennek az ellentétét mutatja fel—és nem mást. Az eddigi példák esetében nem erről volt szó.

A klitikum > szó degrammatikalizációs változást illusztrálandó Newmeyer egy magyar példát hoz (Rubino (1994)-ből idézi, aki Hetzrontól vette át—Newmeyer 1998: 272).2 „Ebben a nyelvben létezik egy sokoldalú enklitikus partikula, az -is, ami — egyebek között — ’ugyancsak, szintén’ jelentésű és emfatikus markerként is értelmezhető”— véli a szerző (uo.). Az előbbi két funkciót illusztráló példák:

(1)	Jancsi-is tudja ezt.
(2)	Tudja-is a választ.3

Newmeyer további két, általa hangsúlyozottan modern magyar nyelvbeli példát említ, amelyekben az is-t ’valóban, tényleg’ jelentésű, önálló szóként—partikulaként—határozza meg (vélhetően szemben a fenti két példával, ahol klitikumnak4 tartotta):

(3)	Jancsi meg is érkezett.
(4)	— Külföldről hozzák vagy itt gyártják? — Is-is.

Önálló szóként—írja—az is elem hangsúlyos, egészen pontosan a (3)-as példamondat esetében a hangsúly megléte mutatja, hogy az is már nem klitikum, hanem önálló szó. Az ennél részletesebb magyarázat hiányzik, de úgy sejthető, Newmeyer azt akarta illusztrálni, hogy az (1)-es és (2)-es példában szereplő klitikumból fejlődött ki a (3) és (4) példa önálló szava. Csakhogy igen valószínűtlen a főhangsúly megléte a (3) és (4) esetében, nem is igazán világos, Newmeyer mire alapozza idevágó kĳelentését. Ettől függetlenül azonban a kérdéses elem funkcióinak pontos történeti vizsgálata is rácáfol a klitikum > szó elképzelésre. A korábbi nyelvtörténeti szakirodalomban az is-t kötőszói szófajúként azonosították (pl. Simonyi 1881: 19–52; Juhász feltételezése szerint viszont kiemelő szerepű módosítószóból keletkezett, l. Juhász 1991: 484–486). Ha történeti kialakulását részletesen megnézzük, láthatjuk, hogy vagy szóösszetételből keletkezett (i ∼ ë + s > is, EWUng. is a.), vagy jelentés- és alakhasadással különült el az ës alakú nyomatékosító elemtől (vö. Simonyi i.h., Klemm 1921: 163–167, Juhász 1991: 484–486, 1999: 453–456).

A magyar nyelvtörténeti kutatások szerint az is első funkciója kiemelőerősítő-fokozó volt (l. EWUng. is a., egyébként Newmeyer fenti második példája is inkább ezt mutatja, nem a hozzátoldó funkciót). Ez a kiemelő, erősítő, fokozó funkció— az EWUng által megadott jelentés ugyancsak ’valóban’—már a 12. századtól kezdve jellemző volt az is-re, és a későbbi évszázadok során is végig adatolható! Ez a funkció pontosan megegyezik azzal, amit Newmeyer modern magyar kori fejleménynek, tehát egy későbbi nyelvállapot részének tart. Ezzel a példával tehát hasonló a helyzet, mint a zig esetében volt (l. még lentebb a retrakcióról szóló részt).

1	A ko nve r z i ó terminus jelentéseiről l. D. Mátai (2004).
2	Az is-ről szóló rész egy korábbi változata a Nyelvtudományi Közlemények 101. számában jelent meg (Dér 2004: 190–191).
3	Az (1) és (2) példamondat ezzel az írásmóddal szerepel Newmeyernél.
4	Az ÉrtSz.-ben az is kötőszóként, illetve határozószóként van feltüntetve, az utóbbi besorolás alatt pontosan olyan példák szerepelnek, amilyeneket Newmeyer is hoz, és amelyekben az is-t klitikumi szerepűnek tartja (l. az ÉrtSz.-ben: „Az állítás kétségtelen voltának, határozottságának nyomósítására, a csakugyan, valóban, tényleg hsz-kkal kapcs. v. nélkülük.”—p. 552).