Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

5.1.3. Inflexiós morféma > derivációs morféma

A derivációs morfémák inflexióssá válását több kutató a (másodlagos) grammatikalizációs esetek közé sorolja azon az alapon, hogy az inflexiós morfémák grammatikálisabbnak tekinthetők a derivációs elemekhez képest (pl. Heine–Claudi–Hünnemeyer 1991: 213). Mint Norde is megjegyzi azonban (2001: 245), ezzel nem mindenki ért egyet. Hopper és Traugott például két különböző grammatikalizációs fejlődési vonal végeredményének tekinti őket: a derivációs morfémák náluk a lexikalitási kontinuum, az inflexiós morfémák pedig a grammatikalitási kontinuum kimenetét adják (Hopper–Traugott 1993: 6–7):1

grammatikalitási kontinuum: tartalmas egység > grammatikai szó > klitikum > inflexiós affixum
lexikalitási kontinuum: szintaktikai szerkezet > szóösszetétel > affixum (a basket full of eggs > a cupful of water > hopeful)2

Norde nem a degrammatikalizáció, hanem az exaptáció esetei között helyezi el az inflexió > deriváció változásokat (de egyes inflexió > klitikum eseteket is), ezek tehát nála a degrammatikalizációtól eltérő folyamatok (2001: 244–247). Exaptáció alatt a funkciójukat vesztett elemek más célra történő felhasználását értjük, másképpen fogalmazva egy olyan jegy újrafelhasználását, amelynek eredete nincs összeköttetésben vagy csak távolról kapcsolódik későbbi használatához (Lass 1990: 80, idézi Traugott 2004: 3). A magyar szakirodalomban ez a jelenség f un kc i óvá l tá s néven ismert, pontosabban a magyar terminus tágabb érvényű az exaptációnál, mivel a funkciótlan elemek mellett egyes, funkciójukat el nem vesztett elemek új funkcióban való felhasználására is alkalmazzák (lásd Sárosi 2003: 138, 145).3 Példa a terminus egyik, illetve másik használatára:

az -n mozzanatos képző (moccan, zörren), mely már „fölöslegessé” vált, igei személyraggá alakult (pl. megy-en);
az -é birtokjel -i melléknévképzővé, illetve -é családnévképzővé válása (l. Szegfű 1992: 277–278; Sárosi 2003: 358).

A szakkifejezés utóbbi értelemben való használata nehézséget okoz, mivel a funkcióval bíró elem funkcióváltása lehet egyszerűen funkcióváltás, lehet lexikalizáció, degrammatikalizáció, sőt grammatikalizáció is (amennyiben a képzők jellé válását annak tartjuk).

Norde példája az inflexió > deriváció típusú folyamatra: a svéd főnevek egyes szám nominativusi esetragja hímnemben az -er , mely derivációs morfémává alakult, melléknevekből képez főnevet (eredeti funkcióját nem szerezte vissza, például nőnemű kifejezéseken is szerepelhetett): en blinder ’vak ember’, Judith var en riker änka ’Judit gazdag özvegy volt’. Itt nincs is értelme degrammatikalizációról beszélni, mivel az időközben esetjelölői funkciójában elhomályosult végződés csak később került pejoratív jelentésű szuffixumként egyes élőkre utaló melléknevek végére (részletesen l. Norde 2001: 245–246). Ebben az esetben véleményem szerint az eredeti szuffixum feledésbe merülése a grammatikalizációs folyamat befejeztét jelzi, újbóli felhasználása pedig egy új folyamat (lexikalizáció) kezdetét—tehát egyetértek az exaptációs értelmezéssel.

Newmeyer idevágó példája a latin -nt inflexiónak a francia -ant melléknévképzőként való továbbélése: lat. currens ’futva’, fr. courant ’kurrens’ (Newmeyer 2001: 206). Elvileg elfogadható ez az olvasat, de az exaptáció ebben az esetben is elképzelhető — pontosabban ki nem zárható — magyarázat. Newmeyer másik itt tárgyalt „degrammatikalizációs” esete a Tok Pisin kreol nyelvből származik: az angol him névmást itt tárgyjelölő inflexióként használták (im), majd az ige tranzitivitását kifejező derivációs morfémává fejlődött. Mivel Newmeyer nem jellemzi részletesebben az elemet, két példával illusztráljuk az -im használatát (lásd Siegel [é. n.], Wohlgemut 1997):

(5)	Harvard (): . : . : /hivatkozas/m1432anthk_768/#m1432anthk_768 () Chicago . . . : . (: /hivatkozas/m1432anthk_768/#m1432anthk_768) APA (). . . (: /hivatkozas/m1432anthk_768/#m1432anthk_768) BibTeX EndNote Mendeley Zotero search
(6)	Harvard (): . : . : /hivatkozas/m1432anthk_769/#m1432anthk_769 () Chicago . . . : . (: /hivatkozas/m1432anthk_769/#m1432anthk_769) APA (). . . (: /hivatkozas/m1432anthk_769/#m1432anthk_769) BibTeX EndNote Mendeley Zotero search

Nem igazán világos, hogy miért „kellett volna” a tárgy jelölésére, majd később a tranzivitás jelölésére szolgáló elemnek degrammatikalizálódnia — elképzelhető, hogy egyszerű funkcióbővülésről van szó. Az sem világos, hogy a hasonló funkciójú elem miért alakult volna időközben inflexiós morfémából derivációs morfémává. Newmeyer leírásából nem derül ki, hogy az -im végződés egyben a reflexivitás és a kauzativitás jelölője is az igéken, s ez tovább árnyalja a képet— a degrammatikalizáció meglétét pedig végképp nem teszi egyértelművé. Lehmann például ezt az egész folyamatot grammatikalizációként értelmezi, bár elismeri, hogy az út a derivációs morfológiába vezetett, de véleménye szerint azonos mintázatot követett, mint a grammatikalizáció esetében (Lehmann 1995: 9). Én is e megoldás felé hajlok, mivel semmi nem indokolja, hogy degrammatikalizációt feltételezzünk.

1	Ez az értelmezés egy kicsit félrevezető, két okból is: egyrészt a Hopper–Traugott lexikalitási példa is grammatikalizáció (ezt a szerzők is így vélik, vö. 1993: 6–7), másrészt minden új nyelvi elem megjelenése felfogható a lexikonban való megjelenésként (az inflexiós morfémák feltűnése is). Sokan egyenesen a grammatikalizáció utolsó részének vagy azt követő folyamatnak tartják a lexikalizációt (l. később).
2	Vitatott, hogy az önálló szóból alakult képzők esetében grammatikalizációról vagy lexikalizációról, esetleg mindkettőről beszélhetünk-e. Elöljáróban ehhez annyit, hogy az önálló szóból agglutinálódó képzőket semmi okunk kizárni a grammatikalizáció köréből; a folyamat analóg az önálló szóból alakult ragok grammatikalizációjával.
3	Ugyanakkor Sárosi ugyanúgy határozza meg a f unkc i óvá l tá st, mint az exaptációt szokás: „A funkcióváltás lényege az, hogy egy korábban más szerepű toldalék új funkciójú formánssá értékelődik át” (Sárosi 2003: 167). Lehetséges, hogy inkább az -i melléknévképző és az -é családnévképző kialakulásának a besorolása hibás?