D e l o k ú c i ó s s z ó a l k o t á s funkciószavakból és affixumokból: a delokúciós3 kifejezések a beszédaktusokkal vannak összefüggésben, forrásukat a felkiáltó mondatokban közbevetésként, indulatszóként használt névszók képezik. Az angol (had) diabled ’megátkozott/megátkozta’ forma nem a *to diable kifejezésre megy vissza — mert ez az adott nyelvben nem is létezik —, hanem a francia Diable! ’Az ördögit!/Az ördögbe!’ átkozódásra. Egy közlés visszaadása történik különböző formákban, lexikalizáción keresztül (lásd Hölker 2003: 186). Haspelmath például a következőket említi: latin negare ’tagadni, nemet mondani’ (forrás: a nec tagadószó), francia tutoyer ’tegezni, a te formát használni’ (forrás: tu ’te’), az angol hello ’hellózni, hellót mondani’ (a hello köszönésformából). Efféle kifejezések a magyarban is találhatók: tegez, magáz, önöz, hellózik, sziázik stb., s egyértelműen képzett alakoknak tartjuk őket. Ezek mellett azonban Haspelmath olyan formákat is delokúciósnak vél, mint az ifs and buts ’ha-k és de-k’, vagy az iffy ’bizonytalan, túl sok ha-hoz kötött’ (l. if ’ha’), illetve az ism ’izmus’.4 A szóalkotás ezek esetében is valamiféle, a nyelvi kifejezésekre vonatkozó reflexiót előfeltételez. Haspelmath szerint nem meglepő, hogy funkciószók is alapjául szolgálhatnak ennek a fajta lexikalizációnak.

K ö t ö t t s z ó ö s s z e t é t e l i t a g o k e l v o n á s a: egyfajta újraelemzés vagy analogikus változás. Ilyen például az angol burger ’hamburger’ (a hamburger-ből), teens ’tinédzser, tini’ (a teenager -ből), az olasz anta ’negyven év feletti korú személy’ vagy a német zig ’számtalan, sok’ (l. fentebb is). Haspelmath ezt a jelenséget azért nem tartja degrammatikalizációnak, mert a változás után a szerkezet nem azonos a korábbival (ez nála a grammatikalizáció, s így a

„rendes” degrammatikalizáció kritériumainak egyike is), s nincsen köztes fázis.

Határozószó > ige/ névszó szófa jváltás: az ismert up, down, off stb. példák tartoznak ide (l. Hopper–Traugott 1993: 127, l. fentebb is). E határozószók igeként is használatosak a modern angolban, de ugyanez a helyzet a spanyolban is a sobrar ’kivételesnek lenni’ (< sobre ’felett’), dentrar ’betesz’ (< dentro ’belül’) elemekkel. Ezek szóképzéssel keletkezett alakok, esetükben nincs szó graduális módosulásról.

Fonogenezis ( ∼ demotiváció): egy többmorfémás lexéma szerkezetvesztése, melynek következtében egyik tagja egyszótagúvá válik, például a német bleiben (< be-lîben, a be- prefixum volt), tomorrow (eredetileg to + morrow, Hopper–Traugott példája, 1993: 127). Főként derivációs elemek „tűnnek” így el. A magyarázat szerint itt korábbi grammatikai összetevők tisztán fonológiai összetevőkké válnak (vö. Traugott 2004: 2, 2. lábj.). Ez sem igazi degrammatikalizáció, annyiban tűnik annak, hogy grammatikai elemek elvesztik grammatikai státusukat.

Egy inflexiós kategória eltűnése nyomhagyással: az előző típushoz nagyon hasonlít, de itt teljes inflexiós kategóriák tűnnek el, például ilyen az indoeurópaiban korábban létező duális megszűnése a latinban. Ez a változás olykor azzal jár, hogy az eltűnő inflexiós kategória nyomokat hagy, a morfológiai mintázata derivációs mintázatként produktív marad (tehát inflexió > deriváció),5 pl. a latin folyamatos melléknévi igenév sok román nyelvben nem élt tovább, de a spanyolban és az olaszban az -anta/-ente formában jelen van. Haspelmath szerint az inflexiós mintázatok nem mutatnak erősebb belső függőségi viszonyt, mint a derivációs mintázatok, ráadásul az ilyen változások nem kapcsolódnak a grammatikalizációhoz, így az ellentétei sem lehetnek.

Retrakció (’hátrahúzódás’): a grammatikalizációbeli expanzió ellentéte. (Expanzió: olyan új szerkezetek vagy jelentések kifejlődése, melyek grammatikalizációs foka egyre magasabb a megelőzőekéhez képest. Sokszor a korábbi alakok el is tűnhetnek, de nem szükségszerűen.) A retrakció nem igazi degrammatikalizáció, ugyanis előfordulhat, hogy egy nyelvi egység grammatikalizáltabb változata hullik ki a nyelvből, és nem a kevésbé grammatikalizált. Ilyen, ha például az A1 egységnek idővel egyre grammatikalizáltabb változatai keletkeztek — A2, A3 és A4 –, mely két utóbbi idővel megszűnik. Ettől azonban a grammatikalizációs folyamat még nem haladt visszafelé! Antigrammatikalizáció (azaz igazi degrammatikalizáció) az lenne, ha a grammatikalizációs kontinuumon balra tartó expanzió lenne megfigyelhető, és visszajutnánk a kiinduló elemhez. Haspelmath emiatt nem tartja jónak a határozatlan névmásból főnévvé, majd ismét határozatlan névmássá váló angol man példáját (Newmeyer 1998: 273): a nem grammatikalizálódott főnévi man alak ugyanis mindig is létezett a névmás mellett. Ugyanez igaz az angol dare-re is (l. fentebb)—ez is detrakció, nem a grammatikalitási kontinuumon visszafelé zajló expanzió (szerintem megállja a helyét egy ugyanilyen jellegű magyarázat a wotte esetében is).