Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

5.3. Típus-degrammatikalizáció?

Kérdéses, hogy mi a teendő, ha több olyan hasonló jellegű példát találunk, amelyeknek az esetében felmerülhet egy degrammatikalizációs típus lehetősége. A szakirodalmat böngészve például feltűnhet, hogy több nyelvben is megfigyelhetők a n é v m á s > f ő n é v irányúnak tűnő változás egyes esetei, így például:

udmurt make ’valami’ (határozatlan névmás) > ’izé’ (főnév) (Fejes 2003: 103–106);
bolgár nešto ’ valami, bármi, akármi’ (határozatlan névmás) > ’dolog, tárgy’ (főnév) (Willis 2003: 4)
walesi eiddo ’(az) övé’ (hímnemű birtokos névmás) > ’tulajdon’ (főnév) (Willis 2003: 4)

A fenti példák meggyőzőnek látszanak, az alábbi okok miatt azonban inkább a vitatható, további pontosításra szoruló degrammatikalizációs esetek közé sorolom őket:

A fenti névmások eleve főneveket helyettesítenek, ez az alapfunkciójuk; kérdéses, hogy főnévi helyettesítő szerepben való használatuk funkcionálisan mindig elválasztható-e az újabbnak tekintett, jelentésében kvázi azonos főnévi előfordulástól (’az övé’ = ’az ő tulajdona’). A leginkább Fejes László udmurt példája meggyőző, ott ugyanis morfológiai különbség is megfigyelhető a két make használatában.
A névmások jellegzetes forráselemei a grammatikalizációs folyamatoknak (l. Lehmann 2002: 33–50, főként 49). Láthattuk, hogy a Haspelmath által elfogadott 2. antigrammatikalizációs példa esetében egy szuffixum vált névmássá, a grammatikalizáció tehát itt a névmás > szuffixum lett volna). Amennyiben degrammatikalizáció alatt a grammatikalizációval ellenkező irányba haladó folyamatot értünk, a névmásnak inkább a degrammatikalizáció cél-, és nem forráselemének kellene lennie, méghozzá névelőkből, affixumokból, esetjelölőkből, igei személyragokból stb. kifejlődve, minthogy ezek a különböző névmásfajták jellegzetes grammatikalizációs „végtermékei”. Ha a különböző névmásfajták megjelenését vizsgáljuk, léteznek „eleve” névmásként működő elemek, névszó és valamely más elem (partikula, birtokjel stb.) kapcsolatára visszavezethető névmások stb. Kérdéses, hogy a névmások e heterogén kialakulási módja grammatikalizációnak tartható-e. Úgy tűnik, a fenti degrammatikalizációs példák leírói szerint igen,1 ezért is volna degrammatikalizáció a névmás > főnév folyamat. A kérdés azonban nem válaszolható meg ilyen egyszerűen: ha általánosságban elfogadjuk azt az állítást, hogy a névmások grammatikalizáció révén alakulnak ki, akkor legalább ennyire indokolt a határozószók keletkezési módjait is grammatikalizációnak nevezni.2 Úgy tűnik, bármennyire is tisztában vannak a nyelvtörténészek azzal, hogy egy valamilyen—és korántsem mindegy, milyen—módon névszóra visszavezethető, később grammatikai(bb) funkciójú elem nem kizárólag grammatikalizációval keletkezhet, az általánosítások szintjén ez a differenciálás már kevésbé jelenik meg.3
A névmások státusa körüli tisztázatlanság nehezíti a fenti esetek elemzését: a Magyar grammatikában például azok alá az alapszófajok alá osztva jelennek meg, amelyeket helyettesítenek (Keszler 2000b: 68–69).4 Ez nem egyedülálló eljárás, számos kortárs grammatikában is ezt a kategóriát (valamint a számnevet is) „más osztályok szemantikailag igen speciális alosztályaiként kezelik” (Haspelmath 2001: 16539), így vannak névszói, melléknévi, határozószói névmások, egyes nyelvekben igei névmások is léteznek (Haspelmath i.h., de vö. Kenesei 2006: 99–103). Szófajtanilag tehát nem okvetlenül sorolhatók a viszonyszók közé, s ezáltal is megkérdőjelezhető a grammatikalizáció folyamata.

1	Grammatikalizációnak tartható a maga visszaható névmás kialakulása (később személyes névmás is): a mag ’test’ jelentésű szóból a következő jelentésváltozáson keresztül jutott el a névmási fokig: ’test’ > ’saját test’ > ’saját személy’ > ’maga’— ehhez kapcsolódott a birtokos személyjel adott számban és személyben (D. Mátai 2003a: 216–217, Sipos 1991: 378, Fóris-Ferenczi 2005: 31–32). Egy megjegyzés: különös, hogy Lehmann a visszaható névmásoknál egy fokkal kevésbé grammatikalizált visszaható főnevek közé teszi a magyar magan (sic!) elemet (vö. Lehmann 2002: 38–39, 40). Ha a maga szóra gondolt, az a magyarban mindenképpen névmás.
2	A szakirodalom igazából nem minősíti explicit módon (lexikalizációnak vagy más nyelvváltozásnak) a ragszilárdulást, pontosabban szólva az idevágó szövegrészletekből kideríthetetlen, hogy ez a fajta szóalkotás időben hogyan viszonyul a grammatikalizációhoz vagy a lexikalizációhoz (vö. D. Mátai 2003a: 220–225, Zsilinszky 2003: 184–185).
3	Ugyanilyen félrevezető véleményem szerint az „önálló szóból kialakult” kifejezés, mely jellegzetes fordulata a kanonikus grammatikalizációt leíró definícióknak. Önálló szóból sokféle folyamat révén alakulhat egy nyelvi elem valami mássá. Kívánatos volna mindig precízen fogalmazni, például: „ragos névszóból alakult határozószóvá (lexikalizáció), majd határozószóból névutóvá, s végül raggá (grammatikalizáció)”.
4	„Az alapszófajokhoz tartoznak az alapszófajokat helyettesítő szavak, azaz a névmások is. Ezek önállóan mondatrészek, korlátozottan bővíthetők, ragozhatók, képzők azonban csak kivételesen járulnak hozzájuk” stb. (Keszler 2000b: 68).