Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

1.1. Előzmények

A funkcionális nyelvészetről szólva legelőször azt a tévképzetet szeretnénk eloszlatni, amely ezt a nyelvészeti felfogást kizárólag Halliday és Givón 1960-as, 70-es és 80-as évekbeli tevékenységéhez köti (vö. Halliday 1968, 1978, Givón 1989), és ennek alapján divatjamúlt irányzatnak tartja. Amint azt a továbbiakban látni fogjuk, a fenti szerzők felfogása valóban a funkcionális irányzatok közé tartozik, de a funkcionális nyelvészet nem merül ki e két szerző megadott időszakbeli tevékenységében. Egyrészt azért nem, mert mind Halliday, mind Givón továbbfejlesztette az elképzeléseit (Halliday 1994, Halliday–Matthiessen 1999, Givón 1993, 2001a,b), és ezek ma is elevenen hatnak a nyelvtudományban. Másrészt és főképp azért nem, mert (ahogyan arra a fentiekben már utaltunk) napjainkban több más, jelentős nyelvelméleti irányzat is jelen van, amelyet a funkcionális szemlélet jellemez (l. a 3.1.–3.7. pontokat).

A továbbiakban részletesebben is körül fogjuk járni a nyelv funkcionális felfogásának általános, elvi jellemzőit, amelyek—kisebb vagy nagyobb mértékben—megjelennek a különböző funkcionális nyelvelméleti iskolákban, és számba vesszük azokat a jellegzetes irányzatokat, témákat és módszereket is, amelyek a funkcionális szemléletű kutatások keretében megnyilvánulnak. Bevezetésképpen azonban először a mai funkcionális szemléletű irányzatok kibontakozásának nyelvtudomány-történeti hátterét, közegét és előzményeit vázoljuk fel.

Nem véletlen, hogy a mai funkcionális nyelvelméletek kidolgozása a huszadik század utolsó harmadára esik. A század második felétől, különösen az 1960-as, 1970-es évektől egy sor olyan témának a kutatása indult el vagy elevenedett fel, amelyeket a strukturalista és generatív nyelvészet kizárt a kutatási tematikájából vagy legalábbis elhanyagolt. Ilyen volt a nyelvhasználat és a mondat fölötti nyelv (a szövegek, ill. diskurzusok),1 a nyelvi változások és a grammatikalizáció, ill. a nyelvelsajátítás szocializációs keretben történő vizsgálata vagy a (lexikális) szemantikai és a (történetileg megalapozott) nyelvtipológiai vizsgálatok. Ezek a kutatások nem nélkülözhették mindazoknak a tágabb összefüggéseknek a tekintetbe vételét, amelyeket a formális/struktuális vizsgálatokban (a korszak autonóm nyelvfelfogásának megfelelően) leválasztottak a nyelvről. A fenti kutatások ezzel hozzájárultak a mai funkcionális nyelvelméletek kibontakozásához, ill. kidolgozásához.

A mai funkcionális irányzatok előzményeit azonban megtaláljuk már a két világháború közötti időszakban is: az antropológiai nyelvészeti törekvésekben (Malinowski, Sapir) és a strukturalista irányzatok egyes vonulataiban, elsősorban a prágai strukturalisták (köztük Jakobson) és részben a londoni iskola (főként Firth) munkásságában. A mai amerikai funkcionális szemléletű történeti–tipológiai irányzat egyik képviselője, Scott DeLancey (2001) pedig megfogalmazza azt a (nem csak általa képviselt) álláspontot, hogy a mai funkcionalizmus (új alapokon) ahhoz az—újgrammatikusok által is képviselt—alapvető nyelvészeti hagyományhoz tér vissza, amelynek folytonosságát a 20. század formális nyelvfelfogása, főként a két világháború közötti nyelvészeti strukturalizmus, majd az azt követő generatív grammatika szakította meg.

Valóban, a strukturalizmus és a generatív grammatika nyelvelméleti szempontból több ponton és több kérdésben is jelentős változást hozott a nyelvtudomány történetében. A mai funkcionális szemlélet jellemzői részben ezekhez a fordulatokhoz viszonyítva, részben pedig azokhoz a fentebb említett nyelvészeti törekvésekhez képest érthetők meg, amelyek a 19. század végétől folyamatosan jelen voltak a nyelvtudományban, ha nem is mindig a nyelvészeti kutatás fő vonulatát képviselve.

Ezek között a kutatások között említhetjük (a felsorolás teljessége nélkül) az 1960-as évektől Labov variációs szociolingvisztikáját, ill. ennek előzményeit; Hymes és Gumperz nyelvészeti antropológiai irányzatát, a beszélés néprajzát, ill. a részben ebből az irányzatból kinövő interakciós szociolingvisztikát; a kibontakozó pragmatikai kutatásokat (ez utóbbit a nyelvtudomány pragmatikai fordulataként említik) — így az Austin és Searle nevével fémjelzett beszédaktuselméletet, Grice-nak a társalgási maximákra és implikatúrákra, ill. a relevanciára irányuló vizsgálatait, az arc (más terminológiával: arculat, homlokzat) fogalmának kidolgozását (Goffman) és az udvariasság erre épülő elméletét (Brown–Levinson) vagy a hétköznapi gondolkodás, ill. érvelés vizsgálatát (vö. az etnometodológiával), valamint az 1970-es, 1980-as évektől a mindezekkel összefüggésben kibontakozó diskurzuselemzést (DA) és ennek egyik változatát, a kizárólag a spontán hétköznapi társalgást vizsgáló társalgáselemzést (CA) is.