A szöveg nagyobb egységeiben a figyelem működése némileg különbözik a szavakon, illetve tagmondaton belüli mechanizmustól, de lényege itt is a fontos és kevésbé fontos részek és jellegzetességek megkülönböztetése a dinamikus értelemkonstruálás folyamatában. Nagyobb szövegegységekkel, pl. egy beszélgetéssel kapcsolatban ez a folyamat elsősorban azt az állandó és rugalmas értelmezést jelenti, melyet a résztvevők végeznek a szöveg összetevői, a beszédszituáció körülményei, saját ismereteik, elvárásaik és előfeltevéseik alapján (vö. a beszéd összetevőivel, Hymes 1974: 53), miközben mindannyiuk számára kirajzolódik egy saját mentális modell— a s z ö v e g v i l á g —, amely a társalgás előrehaladtával folyamatosan változik, módosul és kiegészül, s amely legalább részlegesen azonos a beszélő és a hallgató számára. (Ennek különféle leírásai pl. Chafe 1994: 27, Tolcsvai Nagy 2001: 79, 121; szociálpszichológiai és társalgáselemző megközelítésben pl. Goffman 1981, Buda 1994, 1997, Diamond 1996, Reményi 2003: 85, Sajgál 2006: 116, a kontextus kapcsán Tátrai 2004 stb.). A szövegvilág kapcsán fogalmazható meg az is, hogy a külvilág és a szöveg összefüggése nem parttalan és végtelen, hanem a szöveg reprezentációk összetett rendszerében modellálja a világot, és—létrehozva a szövegvilágot—megteremti azt a közeget, amelyben a szöveg értelmezése megtörténhet (Tolcsvai Nagy 2001: 121). Szintén ezzel függ össze az a meglátás, hogy a szöveglétrehozásban és -megértésben a nyelvhasználóknak nem a teljes tudása vesz részt, hanem figyelmük a valóság éppen releváns részleteire összpontosít; „az emberi elme kiterjedt és komplex valóságot modellál, de ennek a modellnek egyszerre mindig csak egy kis részlete tud aktív lenni” (Chafe 1994: 28). A figyelem irányítása, fókuszálása egyaránt része a b e s z é l ő é s a h a l l g a t ó t e v é k e n y s é g é n e k is; a sikeres kommunikáció feltétele továbbá, hogy össze tudják hangolni ezt a tevékenységet, és ugyanarra az entitásra irányítsák a figyelmüket (Langacker 2001: 144).

Ez az összehangolás egyben azt is jelenti, hogy egy beszélgetés résztvevői a beszélés során nemcsak a saját elméjükben zajló változásokra figyelnek, hanem megkísérlik azokat az elmebeli folyamatokat is követni, amelyek ezzel párhuzamosan beszédpartnereik elméjében mennek végbe; „a nyelv nagymértékben függ attól, hogy a beszélők mit gondolnak a többiek elméjében létrejövő aktivációkról” (Chafe 1994: 54; vö. Verschueren 1999: 88, Tátrai 2004: 488). Ez is alakítja a társalgás során a felek nyelvi tevékenységét, mely alapvetően a v á l a s z t á s, az e g y e z k e d é s és a h o z z á i g a z í t á s kulcsmozzanataiból áll össze („variability, negotiability, adaptability”, Verschueren 1999: 60). A választás során a beszélők az általuk ismert nyelvi lehetőségek közül kiválasztják a leginkább megfelelőnek vélt megoldásokat, hozzáigazítva e választásaikat a kommunikációs szituációhoz és beszédpartnerükhöz. Ezeket a választásokat és hozzáigazításokat mind a beszélő, mind a befogadó részéről folyamatos és rugalmas egyezkedés irányítja, melynek során bizonyos értelmezéseket megerősíthetnek vagy elvethetnek (részletes példákat l. Reményi 2003: 88). Ez szorosan összefügg a társalgás implicit síkjaival és pragmatikai lehetőségeivel, melyekről lejjebb lesz még szó. A hozzáigazítás és egyezkedés mozzanata mellett a vita beszédműfajában meghatározó a v e r s e n g é s aspektusa is, az interakció fölötti hatalom és kontroll megszerzése a társalgás különféle (többnyire egyébként szintén egyezkedésesen működő) eszközeivel (Reményi 2003: 74, Fairclough 1989: 43, Diamond 1996: 3, Brock–Meer 2004: 201).

A diskurzus folyamán történő dinamikus információfeldolgozás és jelentésképzés kapcsán kell beszélni a szöveg, ill. a diskurzus értelemszerkezetéről, más szóval ö s s z e v o n t ( k o n s z o l i d á l t ) s z e r k e z e t é r ő l is. E szerkezet „a szöveg értelmének, „jelentésének” valamilyen összetett reprezentációban való elrendezése” (Tolcsvai Nagy 2001: 318), vagyis a szöveg belső összefüggésrendszerének és műveleti sorainak a viszonylag állandó szerkezetté alakított formája az elmében. A szöveg összevont szerkezete a „szövegbeli kifejtett nyelvi és kifejtetlen egységek lineáris észleléséből és a tudással kapcsolatba hozva hierarchikus feldolgozásából jön létre” (Tolcsvai Nagy 2001: 318, 2006), tartalmazva az adott szöveg ill. diskurzus legfontosabb összetevőit, így az entitások, cselekvések vagy történések, témák stb. mellett a terjedelmet, a stílust és szövegtípust is. Az összevont szerkezet alakulásában meghatározó szerepet játszik a szöveg lényeges és kevésbé lényeges összetevői közötti különbségtétel.