Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.2. Figyelem, szöveg, társalgás

A figyelem működése a diskurzus nagyobb egységeiben elsősorban abban különbözik a szavakon és mondatokon belüli mechanizmusoktól, hogy a szöveg ezeknél nagyobb hatókörű, nagyobb szövegegységre kiterjedő, vagyis m e z o- é s m a k r o s z i n t ű összetevőit és jellemzőit követi, megkülönböztetve azokat a lokális érvényű jelenségektől (vö. Tolcsvai Nagy 2001: 118), valamint a diskurzusfolyam releváns részeinek és jellegzetességeinek megragadásával közvetlenül alakítja a szöveg értelemszerkezetét, azaz összevont (konszolidált) szerkezetét (Tolcsvai Nagy 2001: 318). A szavakhoz, illetve tagmondatokhoz képest a diskurzus nagyobb egységeiben a nyelvhasználat különféle minőségei, j e l l e g z e t e s v o n á s a i is a figyelem előterébe kerülhetnek (pl. stílus, grammatikai megformáltság, udvarias vagy formális jelleg, vö. Tolcsvai Nagy 2006: 234), az ilyen előtérbe helyezésre különféle eszközök léteznek a nyelvhasználatban (Östman–Virtanen 1995: 245). A figyelem szempontjából fontossá válik a megnyilatkozások p r a g m a t i k a i m i n ő s é g e, a n y e l v i v i s e l k e d é s aspektusa („a nyelvi viselkedés nem minden eleme foglal el azonos helyet a tudatban”, Verschueren 1999: 173). Eltérő figyelemben részesülhet a szöveg egyik része a többihez képest (pl. írott szövegekben a cím), vagy egy társalgásban egy megnyilatkozás-egész jelentésének hol egyik, hol másik összetevője (így pl. hol a szószerinti, hol a sugallt jelentés). Emellett a beszélt szöveg működtetése során a figyelemnek jellegzetes kihívásokkal kell megbirkóznia, melyek a társalgás alapvető tulajdonságaiból, elsősorban a tranzakcionális és az interakcionális funkció, valamint az explicitség-implicitség kettősségéből, a szövegen kívüli és a szövegen belüli tényezők fokozott összjátékából, a szemantikai és pragmatikai jelentések egyidejű jelenlétéből és lehetőségeiből fakadnak. A társalgás egyik legfontosabb jellemzője a nagyfokú szituációba-ágyazottság és az ebből fakadó fokozott i m p l i c i t s é g (Brown–Yule 1983: 9, Bartha 1998: 27). Az írott szövegekhez képest a prototipikus társalgástípusokban jóval nagyobb az implicit tényezők szerepe, s több az olyan elem, amely csak a szituáció függvényében értelmezhető (pl. deiktikus elemek, indirekt beszédaktusok). Ez egyrészt a nyelvi gazdaságosság igényéből fakad, másrészt az indirektség és implicitség, vagyis bizonyos tartalmak „nyitva hagyása” a személyközi kommunikáció egyik fontos védelmi elve is (Searle 2001: 62, Thomas 1985: 767, Verschueren 1999: 218).

A társalgás másik alapvető jellegzetessége a sajátos m u l t i f u n k c i o n a l i t á s. A nyelvnek számos funkciója különíthető el.1 Itt Brown és Yule felosztásából (1983: 2) indulok ki, akik a nyelv, ill. a társalgás legalapvetőbb funkcióiként a t r a n z a k c i o n á l i s, azaz az információközlő, információtovábbító és az i n t e r a k c i o n á l i s, azaz a társas, személyközi viszonyokra vonatkozó síkjait különböztetik meg, hangsúlyozva, hogy egy-egy szöveg egyszerre több funkciót is betölthet, s a társalgásban mind a tranzakcionális, mind az interakcionális sík egyszerre van jelen. Ennek megfelelően kihívást jelent a figyelem számára annak követése, hogy mikor melyik kerül előtérbe, s a beszédpartnereknek a megértés érdekében meg kell próbálniuk ugyanarra a síkra irányítaniuk a figyelmüket, illetve beszédpartnerük figyelmét. Nem mindegy, hogy a beszélgetés egyes részei, például egy kĳelentés elsősorban tranzakcióként, tehát információközlésként vagy interakciós funkcióban, szociális gesztusként—pl. sértésként vagy fenyegetésként—értelmeződik (vö. Thomas 1985: 768). Az interakciós funkciójú megnyilatkozásoknál továbbá feladat a megfelelő illokúciós jelentés (cselekvésérték) kiválasztása is: ugyanaz a megnyilatkozás például kérdésként, válaszként vagy kihívásként is felfogható (pl. Reményi 2003: 88). E megkülönböztetéseket olykor explicit megnevezések vagy kontextualizációs utasítások segítik (Gumperz 1982: 131), sokszor azonban nincsenek ilyen támpontok. Ilyenkor a beszélők a szituációra vonatkozó ismereteik, pragmatikai tudásuk, a szövegelőzmények és kommunikatív kompetenciájuk alapján végzik a jelentéshozzárendelést (Grice 2001). A társalgás előrehaladtával, a hozzáigazítás és egyezkedés során a beszélők értékelése változhat, a beszédpartner reakciói és további megnyilatkozásai alapján megerősítést nyerhet vagy módosulhat (Diamond 1996: 13, Reményi 2003: 86, Tátrai 2005: 491, Verschueren 1999: 60). Mindez közvetlenül kapcsolódik a szószerinti (szemantikai) és a pragmatikai (szituációs, alkalmi) jelentésekhez is, melyek felismerése és megkülönböztetése a társalgásban elsősorban a beszédaktusok terén fontos.