Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.3. Beszédaktusok

A b e s z é d a k t u s o k jelensége és a társalgásban betöltött kiemelkedő szerepe sokat elemzett, ugyanakkor nem problémamentes terület: egyrészt a beszédaktus terminus használatában definíciós bizonytalanságok is vannak, másrészt a beszédaktusok rendszerező leírása számos nehézségbe ütközik (vö. Verschueren 1999: 24), továbbá az elméletek nagy része nem vagy csak kismértékben alkalmazható közvetlenül a társalgások gyakorlati elemzéséhez. Az alábbiakban Searle (2001) megközelítését véve alapul elkülönítettem a beszédaktusok illokúciós erejét és propozicionális tartalmát, és az önálló illokúciós erővel bíró szövegrészeket tekintettem beszédaktusnak, függetlenül azok terjedelmétől. Ezeket a nyelv funkcióival összefüggésben két nagy csoportra osztottam, „informatív” és „manipulatív” aktusokra (Givón 2001: 246, a már tárgyalt tranzakcionális és interakcionális funkciókkal összhangban): különválasztottam azokat a beszédaktusokat, amelyeknek feladata elsősorban az egyszerű t é n y k ö z l é s a társalgás során, különösebb szociális (személyközi) funkció vagy implikált jelentés nélkül, és azokat, amelyek (akár információközlés által is) jelentősebben érintik a társalgás i n t e r a k c i o n á - l i s, társas-szociális viszonyokra vonatkozó síkját (Labov–Fanshel 2001: 414). Itt csak a második típusba tartozókról lesz szó. Hangsúlyozandó azonban, hogy a beszédaktusok fokozati alapon sorolhatók típusokba, a különféle típusok és funkciók között egyidejűség és fokozati viszony állhat fenn („speech act continuum”, Givón 2001: 814), hasonlóan a tranzakcionális és interakcionális síkhoz; valamint, hogy a beszédaktu-sok típusba sorolása nem objektív dolog, hanem a beszélő és a befogadó egyéni hozzárendelése és közös egyezkedése alapján történik.

A beszédaktusok interakcionális jelentősége egyrészt i n t e r p e r s z o n á l i s, társas-szociális értékükön alapul, és a „h o m l o k z a t-elmélet” (Goffman 1967) jellegzetes megközelítéséből kiindulva számos pragmatikai udvariassági elmélet, szociálpszichológiai és társalgáselemző vizsgálat tárgyát képezi. Ezek eredményei alapján a beszédaktusokat alapvetően „negatív” és „pozitív” csoportra lehet osztani, attól függően, hogy az adott személy javára vagy kárára szolgálnak-e, gyengítik, „rombolják” vagy erősítik, „támogatják” a beszélő vagy a beszédpartner homlokzatát, növelik vagy csökkentik a tekintélyét (pl. Goffman 1967, Brown–Levinson 1987, Leech 1991, Diamond 1996, Nemesi 2000, Szili 2002a,b).1 Másrészt fontos bizonyos beszédaktusoknak a diskurzus részeire vagy egészére vonatkozó, reflektív, „m e t a p r a g m a t i k a i” funkciója is (vö. Tátrai 2006, Verschueren 1999: 187).

Egy beszédaktushoz általában többféle illokúciós jelentés is rendelhető a beszélő és a befogadó által, és ezek gyakran egyidejűleg funkcionálhatnak: egy megnyilatkozás például lehet egyszerre kĳelentés és sértés, vagy kĳelentés és kihívás (vö. Labov–Fanshel 2001: 399, 414). A beszélő és a befogadó által egy adott aktushoz rendelt illokúciós értékek nem feltétlenül esnek egybe (így például egyikük vélheti gúnynak vagy szemrehányásnak azt, amit a másik egyszerű kérdésnek szánt). Továbbá a beszédaktusok különböző módokon összefonódhatnak: pl. egyik a másikba ágyazódhat (indirekt beszédaktusok, Searle 2001), vagy rész-egész viszonyba kerülhetnek egymással, s így szerkezetileg összetett beszédaktusok jöhetnek létre (van Dĳk 1998). Emellett ugyanazon beszédaktus is többféle funkciót betölthet egyszerre (pl. hangsúlyozhatja a beszélő udvarias, pozitív attitűdjét, s eközben ráirányíthatja a figyelmet a beszédpartner hibáira; erre több példát is találunk az alábbi elemzésekben). Ezek a funkciók különféle mértékben válnak a beszédpartnerek, ill. a befogadók számára tudatossá—így a figyelem és a mentális feldolgozás számára nagy jelentősége van annak, hogy adott beszédaktus(ok) kapcsán mely illokúciós érték, mely funkció milyen mértékben válik explicitté, lesz hangsúlyos vagy marad implicit és kevésbé feltűnő.

1	A „pozitív” és „negatív” elnevezést itt egyszerűen jóindulatú, támogató vagy ellenséges, támadó értelemben használom, eltérően a brown–levinsoni „positive” és „negative politeness” fogalmától (Brown–Levinson 1987: 101, 129).