Mindez természetesen nem minden esetben jelent nehézséget: sok esetben a jelentés-hozzárendelés folyamata egyszerű, egyes erőteljesebben konvencionalizált esetekben szinte automatizmussá is válhat (Searle 2001: 63), míg ha a beszélő szokatlan körülményekkel és nehézségekkel találja szembe magát, „sokkal nagyobb gondot fordít az adott körülmények között legmegfelelőbbnek vélt megoldások kiválasztására és végrehajtására” (Tátrai 2006: 619, Verschueren 1995: 15) vagy a hallottak értékelésére. A lehetőségek közötti választások nem egyformán tudatosak vagy szándékosak: egyesek szinte öntudatlanul történnek, míg más választásokat nagyfokú tudatosság kísér.

Az előtérbe helyezés, a feltűnőbb és kevésbé feltűnő elemek különbözése és a figyelem fókuszálása a társalgásbeli beszédaktusok kapcsán azért is fontos, mivel a társalgás időbeli természete, tempója sajátos korlátot jelent a feldolgozhatóságban, s ezáltal a szembetűnőbb, könnyebben hozzáférhető jelentések vagy jelentésösszetevők még meghatározóbbá válnak. Az információ folyamatos áramlása során nincs mód alapos elemzésre, részletes egyezkedésre vagy sok visszamenő korrekcióra. Feltételezhető, hogy gazdaságossági okokból a mondatmegértéshez hasonlóan itt is az „elég jó” értelmezés elve érvényesül (Eysenck–Keane 2005: 367). A szöveg egyes, jelentősebb vagy problémásabb részei alaposabb (vö. Verschueren 1995: 15), míg mások felületesebb elemzésen mennek keresztül (Sanford 2002: 203 in Eysenck–Keane 2005: 368).1 Az előtérbe helyezés a szembetűnőség (szaliencia) jelenségével is összefügg (vö. Östman–Virtanen 1995: 245, Verschueren 1999: 173),2 és szoros kapcsolatban van a szószerinti értelmezés és pragmatikai értelmezés időbeli viszonyával. Valószínűleg a szószerinti értelmezés nem feltétlenül előzi meg a pragmatikait (Gibbs 2002), és a feldolgozásban döntő szerepet játszik, hogy mely jelentése szembeszökőbb, könnyebben hozzáférhető az adott szövegrésznek (Giora 2002: 490, Nemesi 2006: 40). A könnyű hozzáférhetőség és a szembetűnőség (szaliencia) a beszédaktusok esetében szorosan kapcsolódik az explicitség és a direktség mértékéhez, mivel e tényezők— másokkal együtt, mint pl. a prototipikusság vagy a pragmatikai környezet — csökkentik a jelentésképzéshez szükséges mentális erőfeszítést.

A társas-szociális és a metapragmatikai funkciójú beszédaktusoknak, ezek megformálásának és használatának különösen nagy jelentősége van egy nyilvános politikai vitában. Egyrészt e műfajban nagy szerepet kap a vitapartner és a diskurzus fölött gyakorolt hatalom, fölény, kontroll (vö. Reményi 2003: 74). Másrészt ugyanilyen lényeges a hallgatókra tett hatás, ami miatt a vitázóknak az átlagosnál sokkal jobban oda kell figyelniük a homlokzati szempontokra és az egész „arcmunkára” („face management”). Harmadrészt a politikai viták műfajával a retorikai befolyásolás, a verbális manipuláció aspektusa is összefonódik: kiemelten fontos, hogy a vita egészéből mi válik a hallgatók számára a beszédesemény összevont értelemszerkezetének részévé, mi „jön át” a tranzakcionális információk és az interakcionális-pragmatikai minőségek közül (pl. udvariasság, durvaság). Ezeknek az aspektusoknak az alakításában a beszédaktusok a társalgás legfontosabb lehetőségei közé tartoznak.

A következő elemzésben ezeknek a szempontoknak alapján vizsgálom a két politikusi vita jellegzetes beszédaktusait, különös tekintettel az explicitség–implicitség és direktség–indirektség lehetőségeinek kihasználására.