Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

1.2. A strukturalista és a generatív felfogás

A 20. század első felében (a 30-as évektől az 50-es évekig) a nemzetközi nyelvtudományban Saussure, ill. a strukturalizmus felfogása dominált. E szerint a felfogás szerint a nyelvtudomány (az ún. belső nyelvészet) igazi tárgya a társadalmi jelenségként definiált, vagyis az egyéni sajátosságoktól és a nyelvhasználattól elkülönített nyelvnek (langue) mint autonóm rendszernek a belső viszonyrendszere. Ennek megfelelően a beszédként (parole) definiált egyéni sajátosságok és a nyelvhasználat, valamint az ezzel kapcsolatos tényezők, pl. a nyelvi és szituációs kontextus, ill. a nyelvi variáció (a területi, a társadalmi és a stilisztikai változatok) háttérbe szorultak, és az ún. külső nyelvészet vizsgálati körébe kerültek. A nyelv tiszta formaként történő felfogása együtt járt a nyelv szubsztanciális vetületeinek (a jelentésnek és a hangzásnak) a leértékelésével. A rendszerszemlélettel összefüggésben a nyelvi jelenségek (a korábbi történeti magyarázat helyett) új, strukturális magyarázatot kaptak: eszerint a nyelvi jelenségek a rendszer strukturális felépítésével magyarázhatók meg (ez az ún. belső magyarázat). Mivel a nyelv rendszerszerűsége Saussure-nél azt jelenti, hogy elemei egy statikusként felfogott nyelvállapotban egymáshoz képest vannak érvényben, és zárt struktúrát alkotnak, ebből egyenesen következik a szinkrónia és a— saussure-i felfogásban a rendszerszerűséget nélkülöző — diakrónia szigorú szétválasztása, valamint a szinkrónia előtérbe helyezése is. A fenti saussure-i dichotómiák nagyrészt a két világháború közötti strukturalista iskolákat is jellemezték; kivételt (amint azt a korábbiakban már említettük) csupán a prágai és részben a londoni iskola jelentett.

A nyelv társadalmi és egyéni vetületének saussure-i szétválasztásában sajátos, hogy a társadalminak tételezett, az egyénről leválasztott nyelvnek az egységei pszichikai entitások.1 Egy másik sajátos megoldás a belső magyarázatnak az a típusa, amelyet a strukturalista irányzat képvisel—ti. az, hogy a megnyilatkozásban közvetlenül adott struktúrákra hivatkoznak magyarázatként, ez pedig bizonyos értelemben magyarázat-nélküliséget jelent (vö. Antal 2005 [1961, 1964]: 27, 241, 248, DeLancey 2001).

A strukturalizmust követő generatív grammatika — amely sok tekintetben szakított a strukturalista felfogással, de megtartotta többek között a nyelv rendszerszerű és formális/strukturális szemléletét, szinkrón megközelítésmódját és a nyelvi rendszernek a nyelvhasználattól való függetlenségét— a fent kiemelt sajátosságokat kiküszöbölte. Egyrészt a nyelvet az egyén nyelvtudásaként, tehát nem társadalmi, hanem tisztán mentális jelenségként definiálta—igaz, általánosított formában, egy idealizált beszélő–hallgató nyelvi/grammatikai kompetenciájaként. (Ezt a nyelv természetének felfogásával kapcsolatos változást nevezzük a nyelvtudomány kognitív fordulatának.) Másrészt, bár a generatív grammatika megmaradt az ún. belső magyarázatnál (vagyis a nyelvi jelenségek magyarázatát továbbra is a rendszer struktúrájában kereste), ezeket egy másik strukturális szintre helyezte: a közvetlenül megfigyelhető felszíni struktúra jelenségeit Chomsky a generatív grammatika 1965-ös, ún. standard modelljében az univerzális és velünk született mélystruktúra összefüggéseivel, majd a 90-es évektől azokkal a nyelvi struktúrákra vonatkozó, azokat korlátozó velünk született elvekkel és paraméterekkel magyarázta, amelyek meghatározzák a nyelvelsajátítást.

1	A nyelv társadalmisága Saussure-nél azt jelenti, hogy tökéletes formájában csak a közösségben él, a jelek társadalmi vetülete pedig abban jelenik meg, hogy a fogalmak és hangképek asszociációja konvencionális, a társadalom hagyományai szerint rögzül.