Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

4.1. A társas-szociális funkciójú, udvariassági beszédaktusok megformálása és a figyelem összefüggései

Mind az 1998-as, mind a 2006-os vitára jellemző volt, hogy a felek által használt beszédaktusok száma és jellege erősen különbözött egymástól, és az is, hogy ez összhangban volt a róluk kialakult általános benyomásokkal. Az 1998-as Horn–Orbán-vita egyik legfontosabb jellemzője az u d v a r i a s s á g volt: az elemzések általánosságban rendkívül udvarias, kulturált, majdnem baráti stílusú párbeszédnek minősítették (Popper 1998: 11).1 A figyelmes elemzők és hallgatók ugyanakkor észrevehettek negatív, támadó elemeket is a beszélgetésben (pl. Simó in Sükösd 1998: 36). Az átlagos hallgatók nagy része nem volt ilyen figyelmes: rendelkezésünkre áll egy közvélemény-kutatás eredménye, mely szerint arra a kérdésére, hogy a vitában „ki élt inkább durva eszközökkel?”, a megkérdezettek 65%-a nem tudott válaszolni (Gallup 1998). Azok között azonban, akik válaszoltak, 25% Horn Gyulát és 10% Orbán Viktort említette, tehát a hallgatók mintegy egyharmada érzékelt durva, támadó nyelvi eszközöket is a kellemes beszélgetésben, és ezen belül Hornnál két és félszer annyit, mint partnerénél. Ez az arány figyelemreméltó, s jelentőségét az a tény is fokozza, hogy a vita után a Horn Gyulát kedvezőtlenül megítélők aránya 33-ról 44 százalékra nőtt, míg Orbán Viktor esetében 34-ről 18-ra esett vissza (2006.hu, 2006).2 A párbeszéd tartalmában kevés az olyan különbség, amely ezeket a benyomásokat indokolhatná, a stílus és az interakciós viselkedés (elsősorban udvariasság kifejezése, beszédaktusok) terén azonban annál több: ezek közül itt most a beszédaktusokra térek ki (melyek természetesen a stílusnak is részét alkotják).3

A Horn–Orbán-vita elemzése azt mutatja, hogy bár a vita maga alapvetően konfliktusközpontú műfaj, a beszédaktusok terén mindkét fél sok pozitív, homlokzaterősítő gesztust alkalmazott, vagyis olyan kifejezéseket vagy fogalmazásmódot, amelyek a másik fél tekintélyét erősítik és a saját pozíciót gyengítik. Horn Gyulánál több ilyet találunk, nála ezek között a más beszédaktusokhoz kapcsolódó, indirekt udvariassági formák domináltak. Orbán Viktor kevesebb pozitív nyelvi gesztust tett, viszont ezeken belül az explicit, direkt udvariassági, homlokzaterősítő beszédaktusok kaptak nagyobb szerepet (pl. köszönetmondás, tekintélyelismerés, tisztelet nyílt kifejezése). Hasonló, csak ellentétes irányú aszimmetriát találni a negatív, homlokzatromboló elemek tekintetében is. Mindkét fél nagyjából hasonló számban tett negatív értékű (pl. támadó, kihívó vagy kritizáló) megjegyzést vitapartnerére vagy annak pártjára, ill. pártprogramjára, de Orbán Viktor ezeket többnyire áttételesen, nem explicit módon, sőt sokszor hangsúlyozottan „mellékesen” tette, s ez a visszajelzések szerint alkalmas volt arra, hogy megőrizze a pozitív, konstruktív, udvarias vitázó látszatát. Horn Gyula szövegében eközben sok az explicit homlokzattámadó megnyilatkozás, amelyek megnyilatkozásainak „durva” benyomását erősíthették a hallgatókban.

1	Mindkét fél ügyelt az udvarias, pozitív attitűdre, ezt a stílus és a fordulóváltással kapcsolatos viselkedés elemzése is alátámasztja (Hámori 2007).
2	Az 1998-as Horn–Orbán vita rekordnézettségű volt: a felnőtt lakosság 21 százaléka figyelte az MTV1 élő közvetítését (2006.hu)
3	Tartalmilag Horn Gyula tényszerűbb és konkrétabb volt ellenfelénél. Ugyanakkor a szituáció maga— az, hogy a vita e formában egyáltalán létrejött— eleve Orbán Viktornak kedvezett, aki a tematikai megoszlásban is komoly előnyt szerzett. Figyelmet érdemel a beszédstílusbeli különbség: Horn stílusában közvetlenség, sajátos irónia és humor keveredett, miközben Orbán stílusa rendkívül tisztelettudó, szinte alázatos volt— ezek mind hozzájárulhattak Orbán pozitívabb, Horn negatívabb megítéléséhez (Kenyeres 2002, Hámori 2007).