Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

4.1.2. Udvariatlanság, durvaság, negatív beszédaktusok: mi marad implicit, mi hogyan lesz indirekt?

Hasonló a helyzet a negatív, homlokzatromboló aktusokkal is, csak fordított irányban. Ezek a vita lényegéhez tartoznak, bármilyen udvarias formában zajlik is az, és kiemelten fontosak egy nagy nézettségű politikai vitában (e vitákat a köznyelv egyébként „párbajként” vagy „viadalként” emlegeti, ezzel is utalva a dominancia, a versengés, fölény aspektusára). Ugyanakkor ezek mellett lényeges az udvarias, konstruktív, pozitív attitűd megőrzése is (Metts–Bowers 1994: 533), ami a homlokzatromboló aktusok esetén különösen bonyolult feladat (Brown–Levinson 1987: 132, Szili 2004: 107).

Az 1998-as vitában mindkét félnél számos negatív értékű megnyilatkozást is találunk. Horn Gyula kb. 30–32, Orbán Viktor 24–25 ilyet tett (pl.: kritika, felszólítás, kihívás, gúny, a másik fél meghazudtolása; néhány ironikus vagy udvarias megjegyzés, illetve kihívás megítélése bizonytalan). Például:

(4)	(a)	„Ez így nem igaz.” (HGY 1998)
	(b)	„Nem tudom—érzi a súlyát annak, amit mondok?” (OV 1998)

Horn Gyula a negatív beszédaktusokat többnyire explicit és direkt formában fogalmazta meg, míg Orbán Viktorra az indirekt beszédaktusok alkalmazása volt jellemző, melyekben a homlokzatromboló beszédaktus egy pozitív aktusba ágyazódott be, ezáltal az indirektség csökkentette a negatív beszédaktus pragmatikai súlyát, a pozitív aktus pedig felhívta a figyelmet a beszélő pozitív szándékára.

Az implikatúrára támaszkodó negatív beszédaktusok kapcsán meg kell említeni a gúny és az irónia jelenségét; erre is sok példát találunk mindkét vitában mindegyik beszélőnél, de ezek részletes vizsgálatára e jelenségkör sajátosságai miatt itt nincs mód.

Példaként nézzük részletesebben a „ m e g h a z u d t o l á s ” (vagy m e g c á f o l á s) beszédaktusát. E beszédaktus lényege, hogy a beszélő kétségbe vonja a másik fél kĳelentésének igazságát, ami kultúránkban igen erősen sérti a másik fél homlokzatát. Ez az illokúciós aktus számos lokúciós formában realizálódhat. A beszédaktusok erőssége vagy pragmatikai súlya direktségükkel és a valótlanságot állítás szándékoltságának mértékével együtt fokozatosan változik (Givón 2001: 816, Verschueren 1999: 24), tehát e tekintetben a lokúciós lehetőségek egy kontinuumot alkotnak, melynek egyik végén a legdurvább, legdirektebb forma áll, pl. Hazudsz, míg a másik végén közvetett, enyhített megfogalmazás, pl. Ez talán tévedés, vagy Bocsáss meg, lehet, hogy rosszul emlékszel. E beszédaktus továbbá lehet explicit, amennyiben a beszélő megfogalmazza, hogy amit ellenfele mond, az „nem igaz”, vagy lehet implicit, amennyiben ellenfele kĳelentését egy azt cáfoló ténnyel állítja szembe, de a hazugság vagy tévedés tényét nem mondja ki, hanem a hallgató következtetésére bízza, pl.:

(5)	„Elmondja az Ön frakcióvezetője a parlamentben, hogy a legfelső tíz százalék, alsó tíz százalék közötti különbség tizenhétszeres, miközben a TÁRKI kimutatja, hogy ez a különbség nyolcszoros”. (HGY 1998)

Az explicit fogalmazás esetében a beszédaktus lehet direktebb, kevésbé direkt vagy indirekt; a nem explicit beszédaktusok egyben mindig indirektek is.

Horn Gyula 13 ilyen „meghazudtoló” beszédaktust tesz, ebből 10 kifejezés explicit, s ezek közül 9 nagymértékben direkt, pl.:

(6)	(a)	„Ami nem igaz, és nem tudom, hogyan jött ez ki.” (HGY 1998)
	(b)	„Először is nem igaz, hogy a többségét elvonja az állam az ő jövedelmüknek. Nem hatvan százalékot von el, hanem minden száz forintból hatvanat hagy ott és negyvenet von el.” (HGY 1998)
	(c)	„Nem igaz, amit mindenütt úton-útfélen mond a FIDESZ, hogy például tavaly csökkent az árbevételük.” (HGY 1998)
	(d)	„Egyszerűen nem felel meg a valóságnak.” (HGY 1998)
	(e)	„Ez így nem igaz.” (HGY 1998)

A legudvariasabb forma ez (egyben ez az egyetlen eset, ahol bocsánatkérés enyhíti az homlokzatrombolást):

(7)	„Elnézést elnök úr, de itt az egész számítás sántít valahol.” (HGY 1998)

Orbán 10 „meghazudtoló” beszédaktust tesz, vagyis majdnem ugyanannyit, mint vitapartnere. Ez a köztük levő jelentős státuszbeli aszimmetria fényében nagy szám. E tíz meghazudtolásból azonban 7 implicit aktus (implikatúrára és befogadói következtetésre támaszkodik), csak 3 kifejezés explicit, és nincs közöttük egyetlen direkt sem: mindegyik többszörösen is enyhítve van, többféle módon is, pl. eufemisztikus kifejezésekkel, más szintaktikai vagy lexikai eszközökkel, és elsősorban indirekt beszédaktusokkal, így például bocsánatkérésbe vagy figyelmeztetésbe ágyazva.

Nézzünk egy implicit (befogadói következtetésre támaszkodó) példát:

(8)

„Most, miniszterelnök úr, miután elmondta ezt a számot, hogy kilencvennyolcban ez most már másképp van [ti. hogy a kisvállalatok száma már nem csökkent, hanem nőtt—H. Á.], most elolvasom önnek a KSH jelentés 98/1-es kiadványát (nevetés, taps), amelyeken a következő szerepel. „A háromszáz fős és nagyobb létszámú szervezetek termelése 10,6 tized százalékkal, a kisebbekbe legalább ötven fős cégeknél legalább 11,8 tized százalékkal múlta felül az egy évvel korábbit. Míg a kisméretű vállalkozásoké tovább mérséklődött. Míg a kisméretű vállalkozásoké//. . . ” (OV 1998)

Vagy:

(9)	„Nehéz úgy vitatkozni a gazdaságról, hogy ha a tények előtt nem hajlunk meg.” (OV 1998)

Bár a mondat implikált jelentése az, hogy a vitapartner a tényektől eltérő (valótlan) kĳelentéseket tesz, vagyis hazudik, ez egyrészt nem hangzik el explicit módon, másrészt még ezt az implicit beszédaktust is több eszköz enyhíti pragmatikailag: egy általános kĳelentésbe való beágyazottság (indirekt szerkezet), a főmondatbeli személytelen megfogalmazásmód (Brown–Levinson 1987: 190), a mellékmondat T/1 igealakja (Brown–Levinson 1987: 198).

Hasonló, de többszörös beágyazottságot találunk az alábbi, szintén implicit megcáfolás esetében:

(10)

„Azt kell mondanom, hogy öö azt kell mondanom, hogy utoljára teszem ismét, miniszterelnök úr, mert restellem, a KSH-ra hivatkozik, amikor azt mondja, hogy a kis- és középvállalkozóknak a forgalma és a bevétele növekedett. A termelés egyötödét adó középméretű cégek ötvenegy és háromszáz fő között alkalmazók, mondja a KSH jelentése, kilenc százalékkal bővítették termelésüket, ami derék. Míg a tizenegy és ötven fős gazdálkodók teljesítménye nyolc százalékkal csökkent a KSH. . . szerintem ugyanazt kapom én is, amit ön szokott kapni, tehát ez a számadat így olvasható (taps, nevetés) Bevallom őszintén, hogy . . . bevallom. . . ” (OV 1998)

Itt számos „pozitív”, bocsánatkérő és szabadkozó aktus jelenik meg, melyek explicitek és direktek:

azt kell mondanom, hogy öö azt kell mondanom, hogy

utoljára teszem ismét, miniszterelnök úr

mert restellem

bevallom őszintén, hogy... bevallom

Ugyanakkor éppen ezek a „pozitív” aktusok hívják fel, mintegy kontextualizációs utasításként (Gumperz 1982) a hallgatóság figyelmét a beágyazott megnyilatkozásra és annak negatív illokúciós jelentésére: az ellenfél állításának valótlanságára. Sőt, a sok enyhítés egyben azt is jelzi, hogy milyen jelentős mértékben homlokzatromboló a beágyazott aktus. A terjedelem növelésével az adott szövegrész nagyobb területet kap a figyelem fókuszából is, hosszabb ideig áll a figyelem középpontjában, tehát a mentális feldolgozásban a pragmatikai gyengítés ellenére is a szöveg kiemeltebb egységei közé kerül.

Hasonló szerkezet figyelhető meg az explicit meghazudtolós beszédaktusoknál is:

(11)	(a)	„De ez volt az utolsó, ígérem, miniszterelnök úr, amikor egyszerűen azt mondom Önnek, hogy rosszul emlékszik. Másképp történt, mert nem ezt kellene. . . ” (OV 1998)
	(b)	„Itt van például rögtön ez a családipótlék-dolog, ahol az ön aláírásával megjelent egész oldalas program, nyilatkozat, az azt mondja, „Indokoltnak tartjuk, hogy a családi pótlék alanyi jogon járjon és adómentes maradjon.” (taps) Na most, nem az az érdekes, hogy nem így történt. Nem azt akarom mondani, hogy nem így történt, mert ez a múlthoz tartozik, a jövőről szeretnék beszélni”. (OV 1998)
	(c)	„A beszélgetés előttünk álló szakaszára is szeretném mondani a miniszterelnök úrnak, hogy öö méltatlannak tartanám a mostani beszélgetésünk súlyához azt, hogy ha rendre arra kényszerítene a miniszterelnök úr, hogy öö. . . arra emlékeztessem, hogy nem biztos, hogy nem csalja meg az emlékezete. Ilyen például az energiaszektor eladásáról szóló szerződések nyilvánossága.” (OV 1998)

A partner szavahihetőségét romboló kĳelentés expliciten elhangzik, de kevéssé direkt, enyhébb szemantikájú igékkel: „rosszul emlékszik”, „nem így történt”, „megcsalja az emlékezete”. Ezeket továbbá pozitív attitűdöt kifejező közvetlen beszédaktusok veszik körül:

De ez volt az utolsó, ígérem, miniszterelnök úr, amikor egyszerűen azt mondom Önnek

nem az az érdekes, hogy nem így történt

nem azt akarom mondani, hogy nem így történt, mert ez a múlthoz tartozik,

a jövőről szeretnék beszélni

Az utolsó példában egyenesen 4 egyéb beszédaktus előzi meg a központi kĳelentést, miszerint „megcsalja az emlékezete”, pontosabban „nem biztos, hogy nem csalja meg az emlékezete” (a litotes mint alakzat itt egyrészt az indirektséget növeli, másrészt figyelemfelkeltő stilisztikai eszközként működik). A négyszeres beágyazottság is az indirektség eszköze, vagyis pragmatikailag udvariasságot sugall — ám éppen a fokozott indirektség, e fokozott és látványos enyhítés ki is emeli a homlokzatromboló aktus jelentőségét. A hosszadalmas, indirekt szerkesztés növelte a szövegbeli terjedelmet, és ezzel, bár pragmatikai súlyát csökkentette, a negatív aktusnak a figyelem fókuszában elfoglalt területét, fontosságát is növelte.

Ha megnézzük e négy beszédaktust:

a beszélgetés előttünk álló szakaszára is szeretném mondani a miniszterelnök úrnak

öö méltatlannak tartanám a mostani beszélgetésünk súlyához azt

ha rendre arra kényszerítene a miniszterelnök úr, hogy

öö. . . arra emlékeztessem, hogy

azt látjuk, hogy az itt elhangzó igék pozitív, udvarias-alázatos attitűdöt tesznek explicitté: szeretné mondani, méltatlannak tart (restelli), arra van kényszerítve (csak kényszerből tesz negatív aktust), emlékeztet (nem szembesít, nem kinyilvánít, csak emlékezetbe idéz). Ezt az udvarias-alázatos jelleget egyébként a prozódiai elemek (hezitáció stb.), a megszólítások és a választékos stílus is erősítik. Ugyanakkor ezzel szembenáll az, ami a fenti beszédaktusokból n e m válik explicitté: illokúciós jelentésük, amely éppen nem pozitív: a beszélgetés előttünk álló szakaszára is szeretném mondani tulajdonképpen fenyegetés, a méltatlannak tartanám a mostani beszélgetésünk súlyához helyreutasítás.