Az eddig vizsgált beszédaktusok elsősorban a beszélők homlokzati céljaihoz (face management) kötődtek, és ahhoz a pozitív vagy negatív társas-szociális attitűdhöz, amely az udvarias ill. tekintélyromboló beszédaktusokhoz kapcsolódik. Ugyanakkor a beszédaktusok nagy részének van egy m e t a p r a g m a t i k a i , m e t a k o m m u n i k á c i ó s (kommunikációról szóló) aspektusa is: a beszélők a beszédszituációra magára, illetve saját vagy beszédpartnerük nyelvi viselkedésére reflektálnak bennük, és e reflektáló funkció kiemelt szerepet kaphat a társalgás interakcionális viszonyainak vagy mentális feldolgozásának alakításában is.1 A metapragmatikai jelleg eltérő mértékben lehet hangsúlyos (tulajdonképpen minden performatív ige egyben reflektál is beszédaktusára, vö. Austin 1990: 82, Verschueren 1999: 25). Metapragmatikai kifejezések persze nemcsak beszédaktusokban, hanem diskurzusjelölőkként vagy egyéb formában és többféle funkcióban is előfordulhatnak a szövegekben (pl. a beszélői tudatosság vagy attitűd jelzéseiként, idézésnél, társalgásszervező funkcióban stb.), itt terjedelmi okokból csak a beszédaktusokról lesz szó (részletesebben Tátrai 2006, Verschueren 1999: 173–200, Chafe 1994: 63, 212, Schiffrin 1987, Thomas 1985). Ezek a kommunikációra vonatkozó megjegyzések — a nyelvészeti elemzés számára értékes módon — bepillantást adhatnak a beszélők elképzeléseibe a beszédszituációról, segíthetnek a beszédműfajok meghatározásában, és következtethetünk belőlük a beszélői vagy befogadói tudatosságra, a szövegalkotás és jelentéstulajdonítás folyamatára.