Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

4.2.1. A metapragmatikai funkció előtérbe kerülése

Bár ilyenek az 1998-as vitában is előfordultak, az elsősorban metapragmatikai funkciójú, a diskurzusra magára reflektáló beszédaktusok a 2006-os Gyurcsány–Orbán-vitában játszottak meghatározó szerepet. Míg az 1998-as vitában az udvariasság és a konstruktív viselkedés meghatározó társalgásszervező elvként érvényesült (a metapragmatikai jellegű beszédaktusok is elsősorban erre vonatkoztak), a 2006-os vitában ez háttérbe szorult: egyrészt a merevre tervezett keretek miatt a feleknek alig volt módja egymás közvetlen megszólítására, a beszűkült interakcióban az udvariassági gesztusok szerepe csökkent, másrészt a vita hangulata nyíltan ellenséges volt, az indirektség mértéke is lecsökkent, s a vitapartnerek—különösen a szokatlanul konfrontatív stratégiát választó Gyurcsány Ferenc — lényegesen kisebb mértékben törekedtek a pozitív résztvevői attitűd látszatára. A szabályok által behatárolt interakciós szerkezet furcsán és aszimmetrikusan alakult, a felek nem folytattak valódi dialógust, ellenben a hallgatóság fokozottan és közvetlenül is bevonódott a diskurzusba, különösen azáltal, hogy Orbán Viktor elsősorban és közvetlenül a nézőkhöz beszélt. Gyurcsány Ferenc vitapartneréhez fordulva inkább dialógusszerkezetet igyekezett teremteni (Szilágyi 2006a, Hámori 2007), ugyanakkor ő is többféleképpen meg tudta szólítani a nézőket,1 nem közvetlen módon, mint vitapartnere, hanem olyan kĳelentésekkel, illetve nagyszámú olyan metapragmatikai, értelmező vagy értékelő beszédaktussal, amelyeknek a hallgatóság volt a valódi címzettje (vö. Clark–Carlson 1982: 129), pl.:

(12)	(a)	„Jaj, de veszélyes lenne ez a szónoklat, hogyha Orbán úr még soha nem lett volna kormányon. Akkor bizony retteghetnénk, mert megígérhetne szinte bármit.” (GYF 2006)
	(b)	„Borús, sötét képeket fest a Fidesz miniszterelnök-jelöltje, mint mindenről Magyarországon. Te jó ég!” (GYF 2006)

A hallgatóságnak mint közvetett címzettnek a nagymérvű bevonása egyrészt lehetővé tette Gyurcsány Ferenc számára a diskurzus eredetileg dialogikus terének kitágítását, másrészt a dialógusnak kívülről, külső nézőpontból való értékelését és ezáltal értelmeztetését. Így jelentősen megnőtt az ezt szolgáló, hallgatóságnak címzett metapragmatikai aktusok szerepe és hatása. Ezek a beszédpartnerre vagy a diskurzusra vonatkozó metapragmatikai megjegyzések egyben a nézőpontviszonyok (vö. Tolcsvai Nagy 2001: 125, Tátrai 2005) megváltoztatásával is jártak: a referenciális központ a beszélőről áttevődött a címzetté változtatott hallgatóságra, vagy a beszélő és a hallgatóság nézőpontja egybeolvadt.2

A vita során Orbán 63–65, Gyurcsány pedig mintegy 113 alkalommal használt metapragmatikailag is reflektáló beszédaktusokat, ezek között többféle funkciójút is találunk, melyek egymással is gyakran összefonódnak (vö. Verschueren 1999: 24). A felek mind saját beszédükre, mind ellenfelük megnyilatkozásaira reflektáltak ezekkel, s használták őket beszédaktusuk explicitté tételére, udvariasságuk vagy határozottságuk hangsúlyozására, ellenfelük megnyilatkozásának minősítésére, átminősítésére vagy a szituáció egészére vonatkozólag.

1	Ezenkívül az általa használt nyelvváltozat és stílus is alkalmas volt erre, l. Hámori (2007: 29).
2	A vita során a beszélők egyes fordulóin belül is gyakran változik a nézőpontszerkezet, pl. a beszélő hol elkülönül a hallgatóságtól, hol annak részeként beszél. Ennek vizsgálata önálló elemzést érdemelne.