Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

1.3. A funkcionális felfogás

A funkcionális szemlélet sem jelenti a nyelv strukturáltságának a tagadását, de a strukturális szemléletű irányzatoktól eltérően a nyelvi struktúrát funkcionális felfogásban nem tekintik autonómnak, hanem az ember többi kognitív képességével, ill. a nyelv nyelven kívüli funkcióival szoros összefüggésben látják, és így műveleti alapon, ill. szélesebb, nyelvhasználati összefüggésekben vizsgálják (vö. Dressler 1995, Tomasello (ed.) 1998, Tomasello 2000, Barlow–Kemmer (eds.) 2000, Bybee 2006; bírálólag: Newmeyer 1998, 2003). A különböző funkcionális irányzatoknak ezért közös jellemzőjük, hogy magyarázati modelljeikben nyelven kívüli, azaz külső magyarázatokra hivatkoznak. Ezek az irányzatok sem tagadják, hogy az ember nyelvi képessége fajspecifikus tulajdonság, de mivel úgy vélik, hogy a nyelvi képességek nem választhatók le az ember többi kognitív képességéről, vagyis nyelvtudásunk nem autonóm tudás, funkcionális felfogásban nem születhetnek velünk közvetlenül a nyelvi struktúrákra vonatkozó korlátozó elvek, csak olyan kognitív elvek, amelyek meghatározzák a nyelv, ill. a nyelvtanulás jellegét.

Mivel ebben a felfogásban a nyelvi struktúrák kognitív összefüggések és műveletek eredményeiként jönnek létre, a funkcionális megközelítés feltételezi a jelentések, ill. funkciók elsődlegességét, ill. azt, hogy a funkciók és a formák közötti kapcsolat eredendően motivált— vagyis nem az önkényességet tartják az emberi nyelv alapvető jellemzőjének. A forma–funkció kapcsolatokat viszont általában nem tekintik egy-egyértelmű (vagyis egymást kölcsönösen meghatározó) megfeleléseknek, mivel ezek az összefüggések— a versengő funkciók, valamint a motivációk elhomályosulásával járó történeti változások következtében—ennél jóval összetettebbek. A funkcionális nyelvelméletek is elismerik, hogy a forma–funkció párok egy része önkényes, nem átlátható (opak), nem motivált. Ezek egy része a fentebb említett történeti változásokkal magyarázható, más részüket pedig a funkcionálisan nem magyarázható, ún. „maradék” viszonyok közé sorolják. A funkcionális megközelítésekben a fentiekben elmondottakkal összefüggésben a történeti szemlélet és különösen a grammatikalizációs folyamatok vizsgálata fontos szerepet játszik. Jellemző ezekre az irányzatokra a tipológiai érdeklődés is, hiszen a motivált forma–funkció kapcsolatok tipológiailag jelölhetők ki (l. Haiman (ed.) 1985, Givón 2001a,b, DeLancey 2001). Továbbá — a Peirce szemiotikájából vett szerkezeti ikonicitás elve alapján — fontos összefüggésnek tartják a nyelvi kifejezés kognitív és formai felépítése közötti megfelelést (vö. Haiman (ed.) 1985, Dressler et al. 1987).

A funkcionális szemlélet tehát olyan átfogó nézőpont, amely nem zárja ki, csak szélesebb összefüggések közé helyezi a nyelvi struktúrák vizsgálatát. Ez a szemlélet több irányzatot fog át, megengedi a megközelítésmódok sokszínűségét is. A továbbiakban először a funkcionális nyelvelméletek közös jellemzőiről lesz szó, majd néhány jellegzetes funkcionális irányzatot mutatunk be.