A magyar szórendi kutatások története—szükségszerű leegyszerűsítésével egy bonyolult tudománytörténeti kérdésnek — nagyjából két részre osztható. Mindazt, amit É. Kiss Katalinnak az 1970-es évek végén megjelent munkái előtt a magyar szórendről elmondtak, volumenében és „impakt faktorában” messze felülmúlja az elmúlt harminc év generatív kutatási programja, mely a részletkutatások után kanonikus igényű művekkel is jelentkezett (É. Kiss 1987, Kiefer (szerk.) 1992), és újabban utat talált a szélesebb közönséghez is (É. Kiss–Kiefer–Siptár 1998, Kiefer (szerk.) 2003, 2006). Sajnálatos tény ugyanakkor, hogy eközben a szórend csaknem a generatív nyelvészek monopóliumává vált: a hagyományos keretben dolgozók a mondat „aktuális tagolásának” kérdéskörét grammatikájuk érdekeltségi területén kívülre helyezték (Keszler (szerk.) 2000), s egyelőre éppen csak megszületőben vannak azok a tanulmányok is, amelyek a generatív irányzattal tételesen szembenálló funkcionális kognitív nyelvészet nézőpontjából nyújtanának alternatív szórendi elemzéseket (pl. Tolcsvai Nagy 2002, 2006, valamint a jelen kötetbeli írása). Jelen tanulmány célja e hiány egy részének a pótlása: a magyar mondat fókuszának—generatív szóhasználattal: „szerkezeti fókuszának” —funkcionális nyelvészeti újraértelmezésére kívánok kísérletet tenni. Az elmúlt harminc év meghatározó generatív fókuszértelmezési hagyománya (vö. különösen Szabolcsi 1980, Kenesei 1986, É. Kiss 1998a, 2006a) szerint a magyar mondat fókusza kimerítő azonosítást fejez ki, így a mondat igazságfeltételeivel és logikai szerkezetével áll összefüggésben. E felfogás két szempontból látszik problematikusnak (az elemzés, illetve az előfeltevések szintjén):

Míg az első szempont pusztán egy jobb leírás lehetőségét veti fel, a második—a jelen kötetben alkalmazott megközelítésmód elfogadása esetén—egyenesen szükségessé teszi az alternatíva keresését, ami annál sürgetőbb feladat, mivel a magyar mondat egyik legalapvetőbb jelenségéről van szó. A tanulmány 2. részében a standard generatív fókuszértelmezést ismertetem, illetve bírálom, majd a 3. részben új javaslatot mutatok be: a fókusz funkcióját a pragmatikai típusjelölésben állapítom meg. (Előzményként megemlítendő Kálmán C. et al. (1989) elemzése, amely a mondatok „beszédértékére” épít.) Igazságfeltételek és logikai szerkezet helyett az új felfogás arra helyezi a hangsúlyt, hogy a fókusz „mire jó” a mondatban, a fókuszos mondat pedig „mire jó” a diskurzusban. Ez egyfelől a funkcionális nyelvészetnek a nyelvi jelentéshez való új viszonyát tükrözi (szemantika és pragmatika között nem húzva éles határt), másrészt illeszkedik a tudományos magyarázatról alkotott másfajta elképzeléséhez is: a nyelvi rendszer modelljén belüli (például az Univerzális Grammatika részeként posztulált Logikai Formán alapuló) magyarázat helyett a nyelvhasználat kontextusából, a nyelvi egységek funkcionálásából indul ki. Végül a 4. részben a leírás hatókörének kiterjesztését is megkísérlem: a nyelvi szintek egymásba ágyazottságának, a nyelvi folyamatok analóg működésének funkcionális kognitív alaptételével harmonizáló módon, különféle formális és funkcionális szempontok alapján párhuzamot vonok a mondatbeli fókusz (mint pragmatikai típusjelölő) és a magyar szóalakokat lezáró ragok (mint szintaktikai típusjelölők) között.