Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

2. Szerkezeti fókusz— kimerítő azonosítás: magyar fókusz értelmezésének meghatározó generatív hagyománya

Ha valaki ma a magyar szórenddel, s azon belül a fókusz jelenségével kezd foglalkozni, szinte bizonyos, hogy először azzal a csaknem harminc évre visszamenő—Szabolcsi (1980)-tól eredeztethető—értelmezési hagyománnyal találkozik, amely a fókusz funkcióját a kimerítő (vagy kizáró) azonosításban látja. Az elemzés presztízsét bizonyítja, hogy immár nemcsak szaktudományos publikációkban, hanem a szélesebb közönségnek szánt tankönyvszerű összefoglalásban (É. Kiss 1998b), kézikönyvfejezet formájában (É. Kiss 2003, 2006b) és a magyar mondat legátfogóbb angol nyelvű ismertetésében (É. Kiss 2002) is megjelent, s elfogadottságát alig ingatták meg az időközben felkínált, a generatív nyelvészeten belül vagy annak holdudvarában megfogalmazott alternatívák (pl. Szendrői 2005, Wedgwood 2005). Hogy a generatív fókuszértelmezés e meghatározó hagyományát megérthessük, először a „szerkezeti fókusz” fogalmát kell tisztáznunk, mielőtt áttérnénk a „kimerítő azonosítás” funkciójának értelmezésére.

Az egyik legelterjedtebb megközelítés szerint a fókusz terminus általánosan használható mindazon elemekre, amelyek a mondatban új, nem preszupponált információt hordoznak (Halliday 1967). A magyar generatív mondattan ezt a fókuszfelfogást annyiban tükrözi, hogy elkülöníti egymástól a topikot (a mondat logikai alanyát, amelyről állítunk valamit) és a predikátumot (a tulajdonképpeni állítást), vö. É. Kiss (2006b: 111–112). Ez az elkülönítés szükséges ugyan, de nem elégséges: egyfelől számot ad arról, hogy a topik önmagában még nem fejez ki új információt, hanem csak előkészíti azt (vö. Brassai eredeti terminusait, az „inchoativumot” (Brassai 1860: 335–347) és az „előkészítő részt” (Brassai 1885)), másfelől viszont elégtelen a predikátumon belüli elemsorrend magyarázatára, hiszen hallidayi értelemben a magyar predikátum elvben tetszőleges számú és elhelyezkedésű eleme bizonyulhat fókusznak—akár az egész predikátum is, mint (2b)-ben (Kiefer–Gyuris 2006: 206):

(2)	(a)	Mit csinált János tegnap délután?
	(b)	"Felolvasta a "Hamletet a "barátainak a "kertben.

A szórend modellálása szempontjából az a lényegesebb, hogy úgy tűnik, van a magyarban „az igei kifejezés előtt egy választhatóan kitölthető kitüntetett pozíció”, s „az e pozícióba emelt összetevő lesz a mondat tartalmi és hangsúlyozásbeli súlypontja, úgynevezett fókusza” (É. Kiss 2006b: 117). A hallidayi értelemben vett fókusszal szemben ez esetben e g ye t l e n e g y mondatösszetevőről van szó (de vö. É. Kiss 1998c, Kenesei 2005), amely a szintaktikai szerkezetben meghatározott pozícióhoz kötődik. (A fókusznak mint diskurzusfunkciónak ez a rögzítettsége az ún. „diskurzus-konfigurációs” nyelvek sajátja, l. É. Kiss (ed.) 1995.) Ha mindez így van, akkor a modellnek a következő alapkérdésekre kellene még választ adnia:

(3)	1.	Miben különböznek a mondat többi elemétől a fókuszált elemtípusok? Milyen funkció kötődik a szerkezeti fókusz pozíciójához?
	2.	Amennyiben többféle elemtípus is fókuszálódhat, ezeknek milyen közös sajátosságaik vannak?

A disztribúciós és prozódiai tények egyértelműen arra utalnak, hogy a magyar mondatban háromféle kifejezés is betöltheti a szerkezeti fókusz szerepét: (4a) a kérdő, (4b) az azonosító, (4c) a negatív (vagy kirekesztő) fókuszt illusztrálja.

(4)	(a)	KIT hívott meg János?
	(b)	MARIT hívta meg János.
	(c)	RITKÁN hívja meg János Marit.

Hogyan kezdjünk az adatok értelmezéséhez?

A generatív elméleten kívüli nézőpontból nehéz volna eldönteni, hogy e három típus közül „elsődleges”-e valamelyik. Ha mégis választanunk kellene, pragmatikai alapon (4a)-t kellene elsődlegesnek (vagy legalább egyenértékűnek) minősítenünk (4b)-hez képest, hiszen (4b) nem más, mint a (4a)-ra—mint explicit vagy implicit kérdésre—adható válaszok egyike. Mivel a MARIT hívta meg János állítás létének, mindenkori elhangzásának feltétele, hogy a KIT hívott meg János? kérdés az adott kontextusban releváns legyen, jó okunk volna arra, hogy a kérdő mondatra alapozzuk az elemzést.

E megfontolás ellenére a magyar szerkezeti fókusz generatív értelmezési hagyománya egyértelműen a válaszmondatra jellemző azonosító fókuszt helyezte elemzése középpontjába—minden bizonnyal azért, mert legkönnyebben ez a kĳelentő típus kezelhető a háttérelmélethez szorosan illeszkedő igazságfeltételes (modellelméleti) szemantika segítségével. E szemantikai felfogás a mondat jelentését azokra az igazságfeltételekre redukálja, melyek teljesülése esetén a mondat igaz állítást fejez ki (vö. Dowty et al. 1981: 4). Az igazságfeltételek meghatározása szempontjából az egyes kifejezések extenziója (referenciája), a változók kiértékelése mellett a logikai szavaknak (operátoroknak, konnektívumoknak), illetve — a kompozicionalitás elve alapján — a szintaktikai szerkezetnek is döntő szerepe lehet.

A magyar szerkezeti fókusz mindmáig meghatározó formális értelmezésének alapjait Szabolcsi (1980) dolgozta ki, majd Kenesei (1986) és É. Kiss (pl. 1998a, 2006a) fejlesztette tovább. Szabolcsi kulcsfogalma a „kimerítő felsorolás”: a fókusz kimerítő listáját adja azon referenseknek, melyekre a mondatban kifejezett állítás igaz. Például a PÉTER aludt a padlón mondat jelentése ’minden x-re, x akkor és csak akkor aludt a padlón, ha x = Péter’. A fókusz ’kimerítő’ jegyének bizonyítéka, hogy a PÉTER ÉS PÁL aludt a padlón mondatból nem következik az iménti mondat igazsága, sőt ellentmondásban állnak— pedig ugyanezeket a kifejezéseket más szintaktikai szerkezetbe helyezve a mellérendelést tartalmazó propozícióból a mellérendelés tagjaira vonatkoztatott önálló állítások igazságára következtethetünk (Péter és Pál a padlón aludt → Péter a padlón aludt). A fókuszos mondatok közötti ellentmondás kézenfekvő oka lehet, hogy a PÉTER aludt a padlón állítás—mivel az elemzés értelmében kimerítő felsorolást hajt végre—kizárja annak a lehetőségét, hogy Pál is a padlón aludt volna.

A standard fókuszértelmezés későbbi fejleményei hasonló intuícióra épülnek, inkább a technikai kivitelezésben térnek el az eredeti javaslattól.

Kenesei (1986) annyiban módosított Szabolcsi fókuszértelmezésén, hogy a fókusz funkcióját az „azonosítással való kizárásban” határozta meg, melyet formálisan egy ióta operátor kódolt. É. Kiss (1998a) az „azonosítással való kizárás” helyett a „kimerítő azonosítás” fogalmával dolgozott: a fókuszoperátor szerepe, hogy kimerítően azonosítsa egy — a kontextus által definiált — halmaz azon részhalmazát, melyre a mondatban kifejezett állítás té nyl e g e s e n igaz, kizárva a kiegészítő részhalmazt (amelyre az állítás p o te n c i á l i s a n szintén igaz lehetne). Például a Tegnap este MARINAK mutattam be Pétert állítás Marit azonosítja mint azt a valakit, akire egyedül érvényes a releváns személyek közül, hogy a beszélő bemutatta neki Pétert. Lényeges újdonsága É. Kiss (1998a) fókuszértelmezésének, hogy univerzális elvekre vezeti vissza az azonosító fókusz mozgatását: míg az úgynevezett információs—vagy prezentációs— fókusz (pl. Tegnap este bemutattam Pétert MARINAK ) gyakran eredeti pozíciójában marad, a nyelvekben erős tendencia figyelhető meg az azonosító fókusz kiemelésére.

Végül tanulmányom szempontjából a standard fókuszértelmezés vonulatához tartozik É. Kiss (2006a) javaslata is, amely a fókusz kimerítő azonosító funkcióját a szerző szándékai szerint egy általánosabb, nagyobb magyarázati értékű elvből vezeti le. Higgins (1973) és Huber (2000) alapján É. Kiss azt feltételezi, hogy a magyar szerkezeti fókusz úgynevezett specifikáló predikátum, melynek feladata, hogy „referenciálisan azonosítsa (specifikálja) a mondat preszupponált része által meghatározott halmazt, felsorolva annak elemeit” (É. Kiss 2006c: 39). Ily módon— É. Kiss (2006a) szellemében— a „PÉTERT ÉS PÁLT hívtam meg mondat jelentése [. . .] informálisan a következőképpen bontható ki:

[5]	’Akiket meghívtam, az Péter és Pál.’” (É. Kiss 2006c: 39)

Nézzük ezek után, milyen problémákat vet fel a standard fókuszértelmezés!

Az elemzés legfőbb, empirikus gyökerű problémájának az tűnik, hogy bár az adott elméleti kereten belül elegáns megoldást kínál a fókusz azonosító válfajára, önmagában véve alkalmatlan a k é r d ő és a n e g a t í v f ó k u s z kezelésére.1 Ily módon a (3)-ban feltett alapkérdésekre sem ad megnyugtató választ: a modell nem teszi explicitté, hogy mi a közös a fókuszált elemtípusokban. Az egyszerűség kedvéért megismétlem a (4) alatti példasort: (6a) a kérdő, (6b) az azonosító, (6c) a negatív fókuszt illusztrálja.

(6)	(a)	KIT hívott meg János?
	(b)	MARIT hívta meg János.
	(c)	RITKÁN hívja meg János Marit.

Jól érzékelhető, hogy sem Szabolcsi (1980), sem Kenesei (1986), sem É. Kiss (1998a, 2006a) fókuszértelmezése önmagában nem képes kezelni a fókuszált elemeknek ezt a változatosságát. Sem (6a)-ban, sem (6c)-ben nincs szó például arról, hogy a fókusz kimerítő felsorolást fejezne ki. Bár (6c)—a fogalom tág értelmezése mellett—értékelhető úgy, mint amelyben a ritkán kimerítően azonosítja azt a gyakorisági fokot, amelynek mértékében Marit meghívja János, a (6a) alatti kérdő mondat „nem azonosítást végez, hanem azonosítást kér” (É. Kiss 2006b: 119), s ez a logikai szerkezet (a kérdő operátor jelenléte vagy hiánya) szempontjából mindenképp döntő különbség. Közismert az is, hogy a kérdések nem feltétlenül k i m e r í tő azonosítást követelnek meg: például a Budapest belvárosában elhangzó Hogyan juthatok el a Deák térre? kérdés nem kimerítő választ kér, hanem a sok lehetséges útvonal egyikére kérdez rá (vö. a „mention-all” és a „mention-some” kérdések közötti különbségtételt (van Rooĳ 2004)). Végül É. Kiss (2006a) megoldása, az azonosító fókusz specifikáló predikátumként való értelmezése sem visz minket közelebb a kérdő és a negatív fókusz megértéséhez; például nem volna érdemes—vagy elégséges—(7a)-t és (8a)-t a következőképpen parafrazeálnunk:

(7)	(a)	KIT hívott meg János?
	(b)	Akit meghívott János, az ki?
(8)	(a)	RITKÁN hívja meg János Marit.
	(b)	Hogy meghívja János Marit, az ritkán [történik meg].

Természetesen lehetségesek ilyen parafrázisok — mint ahogy a legtöbb természetes nyelvi mondat jelentését kifejezhetjük némileg hasonló szerkezettel —, ám a fókuszálás magyarázatát aligha kereshetjük bennük: semmilyen általános elvünk nincs például arra, hogy mely elemekkel legitim— mindkét irányban— elvégeznünk a parafrázis műveletét, és melyekkel nem. Például a Gyakran meghívja János Marit mondatnak is lehetséges fordítása a Hogy meghívja János Marit, az gyakran [történik meg] állítás, pedig a gyakran nem szerkezeti fókusza az eredeti állításnak. Így É. Kiss (2006a) javaslata— noha jelentős újdonságot hoz a korábbi elemzésekhez képest—továbbra sem tudja felszámolni a standard fókusz-értelmezés vakfoltját, mivel a kérdő és a negatív fókusz jelenségét önmagában, segédhipotézisek bevezetése nélkül nem magyarázza meg. Ezt É. Kiss is elismeri elemzése végén (a szöveget saját fordításban közlöm):

(9)

Mint ismeretes, az összetevők bizonyos típusai, például a monoton csökkenő kvantort—pl. kevés —tartalmazó csoportok, illetve a kérdő kifejezések kötelezően „fókuszálódnak”. Az itt tárgyalt megközelítés szerint ezekről az összetevőkről azt kell feltételeznünk, hogy egy inherens [+ F] „információs fókusz” jeggyel vannak ellátva. Ha egy mondatban történetesen egynél több [+ F] összetevő szerepel, valamilyen kisegítő elv fogja eldönteni, melyikük mozog PredP specifikálójába. Például egy olyan mondatban, mely egy monoton csökkenő kvantort és egy kérdő frázist is tartalmaz, a kérdő kifejezés elsőbbséget fog élvezni a kvantorral szemben azon elv értelmében, mely megköveteli, hogy kérdő mondatban az ige és argumentumai egy kérdő operátor hatókörében legyenek. (É. Kiss 2006a: 183)

Figyeljünk fel rá, hogy É. Kiss szerint a negatív, illetve kérdő elemek nem fókuszálódnak, hanem „fókuszálódnak”. Az idézőjel mintha elmélet és empíria küzdelmét jelezné, melyből ezúttal az empíria került ki vesztesen: az igazi fókusz az elemzés értelmében kizárólag az azonosító típus, míg a további fókuszált elemtípusok szinte a véletlen egybeesés következményei, de legalábbis egészen más magyarázati szinten (szótári stipulációval vagy kisegítő elvekkel) kezelendők. É. Kiss fókuszértelmezése így bármily elegáns legyen önmagában, a nyelvi leírás egységét, koherenciáját nem képes biztosítani, holott a vizsgálat tárgyát képező jelenségek feltehetően szorosan összefüggnek.

Mindeddig a standard generatív fókuszértelmezés egy empirikus problémáját emeltem ki: azt a tényt, hogy a kimerítő azonosítás mozzanatával a fókuszált elemek csak egy részének viselkedését ragadhatjuk meg. Ez a probléma azonban nem pusztán az elemzés hibája, hanem az elméleti előfeltevésekből következik: abból a szemantikai felfogásból, mely a jelentést az igazság(feltételek) fogalmához kapcsolja, s így szükségképpen a kĳelentő mondattípust privilegizálja a más beszédaktusokat kifejező megnyilatkozásokkal szemben. Amint e koncepció megkérdőjeleződik—s ez funkcionális nyelvészeti nézőpontból szinte szükségszerű —, megnyílik az út az új magyarázatok kidolgozása előtt.

Jelen tanulmánynak nem lehet célja—alighanem reménytelen vállalkozás is volna —, hogy magát az igazságfeltételes szemantikát vonja bírálat alá: egyrészt kétségtelen, hogy ez a megközelítés is gyümölcsözőnek bizonyult bizonyos nyelvi jelenségek leírásában, másrészt joggal tehető fel—még ha e nézetet sokan vitatják is —, hogy a modellek, paradigmák lényegében összemérhetetlenek, hiszen „az elméletek közötti választásnak nincs semleges algoritmusa” (Kuhn 2002: 203). Amit talán meggyőzőbben lehet igazolni— s a fejezet eddigi részében erre törekedtem —, az az, hogy egy minden bizonnyal ö s s z e f ü g g ő j e l e n s é g h a l m a z (a kérdő, az azonosító és a negatív fókusz) k o h e r e n s m a g y a r á z a t a az adott modellen belül problémákba ütközik, illetve általánosabb szinten: hogy a bírált elemzés immár nem a konkrét jelenségekről szól, hanem a z e l m é l e t ö n i g a z o l á s á t valósítja meg.

Ha ez így van, akkor a körkörösség problémájával kerülünk szembe: az elemzés erénye, hogy igazolja az elméletet, azonban ezt annak az árán éri el, hogy a megmagyarázandó jelenségek aránytalanul nagy részétől eltekint. Úgy vélem, ez a kritika joggal merülhet fel a standard fókuszértelmezéssel kapcsolatban: a kimerítő azonosítás fogalmára épülő elemzés látszólag erősíti ugyan a háttérelméletet (azáltal, hogy az igazságfeltételekhez és a logikai szerkezethez köti a szerkezeti fókusz funkcióját), ám ezzel a releváns adatok jelentős része (a kérdő és a negatív fókusz, valamint az azonosító fókusz bizonyos esetei) az elemzés hatókörén kívülre kerül. A megoldás így—ha elfogadjuk a modellen belüli, deduktív magyarázat érvényességét—„jó magyarázat” lehet, de egy alapvetőbb követelménynek nem tesz eleget, hiszen nem mondható „jó leírásnak”.

Kuhn imént is idézett klasszikus műve szerint „a [tudományos] felfedezés valamilyen anomália tudatosulásával, azaz annak fölismerésével kezdődik, hogy a természet valahogy nem felel meg a paradigma keltette várakozásoknak” (2002: 64). A következő fejezetben arra teszek kísérletet, hogy egy új paradigma, a funkcionális nyelvelmélet nézőpontjából értelmezzem újra a magyar mondat fókuszát, s ezzel feloldjam a standard fókuszértelmezés előfeltevéseiből következő anomáliákat. Ezzel összefüggésben modellen belüli magyarázat helyett funkcionális magyarázatot keresek a jelenségekre: az elemzés kulcsa az lesz, hogy a fókusz „mire jó” a mondatban, s a fókuszt tartalmazó mondatok „mire jók” a diskurzusban.

A pontosság kedvéért jegyezzük meg, hogy az azonosító fókusz is több problémát rejt az elemzés számára: például, mint É. Kiss (2006a) rámutat, a fókuszban határozatlan főnévi kifejezéseket tartalmazó János KÖNYVEKET ÉS CD-KET vett mondat nem feltétlenül fejez ki kimerítő azonosítást, hiszen logikai következménye lehet a János CD-KET vett állítás (a teszt, mint emlékezhetünk rá, Szabolcsi munkájából származik). Hasonló gondot okoznak a szabad határozó szerepű fókuszok (pl. Mari SZÉPEN ÉS GYORSAN vasalta ki az inget), melyekben a határozók többféle jelentésdimenzióra vonatkozhatnak, de csak a saját dimenziójukon belül kimerítő jellegűek (vö. Kenesei 1998: 80). E problémákat itt csak megemlítem, részletezésük túlmutatna a tanulmány korlátain.