Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.1. Bevezető megjegyzések: az elemzés gondolatmenete röviden

Ha a kérdő fókuszra gondolunk, hamar érteni véljük, mit jelenthet a fókuszértelmezésnek a diskurzus felőli, funkcionális alapozása: a kérdő mondatok egyértelmű b e s z é d a k t u s b e l i elmozdulással járnak az univerzálisan jelöletlennek számító kĳelentő mondathoz1 képest. Súlyos probléma azonban, hogy a ritkán és a gyakran szórendi viselkedésbeli különbségét még nehezebb volna illokúciós alapon magyarázni, mint az igazságfeltételes szemantika szempontjaival: a RITKÁN hívom meg Marit és a Gyakran meghívom Marit mondat egyaránt kĳelentő beszédaktust hajt végre. Ezért egy kicsit árnyaltabb megközelítésre lesz szükség: nem elég a mondat és a kontextus viszonyát figyelembe venni, hanem inkább arra kell helyezni a hangsúlyt, hogy a fókusz miként módosítja más tagmondatbeli elemek— nevezetesen az állítmány— értelmezési kontextusát. Ez egyfajta „dialektikus pragmatikához” fog vezetni: a fókusz egyfelől más tagmondatbeli kifejezések számára ko n t e x t u s k é p z ő e l e m, másfelől viszont maga is egy tágabb (diskurzus)kontextusba illeszkedik. Hogy ez pontosabban miként képzelhető el, az lesz a tanulmány hátralévő részének tárgya.

Fontos ugyanakkor már most kiemelni, hogy a pragmatikai alapozás nem jelenti sem a szemantikai szempont kiiktatását (hiszen e kettő az alkalmazott elméleti keretben a legszorosabban összetartozik, vö. Tátrai 2005: 209–210), sem a szintaktikai és prozódiai ismérvek tüzetes vizsgálatának háttérbe szorítását. A hangsúly éppen azon van, hogy mindezen szempontok az elemzésben együttesen érvényesülnek — összhangban a nyelvnek a holista kognitív irányzatban is elfogadott konstrukciós szemléletével, amely a standard generatív megközelítéssel szemben (a nyelv jólformált mondatait előállító autonóm szintaxis + az értelmezésért felelős szemantika + a kiejtés szabályozását végző fonológia) olyan mintázatok, szimbolikus sémák készletének tekinti a nyelvet, melyek szintaktikai, funkcionális és prozódiai információra egyaránt utalhatnak (vö. Langacker 1987: 57, 81–86; Croft–Cruse 2004: 257–290).

Ha a fókuszt a megnyilatkozás formája szempontjából tekintjük, alapvető különbséget fedezhetünk fel a lapos prozódiájú, semleges állító mondat (10a) és a fókuszt tartalmazó mondatok (10b, c, d) között:

(10)	(a)	János meghívta Marit.
	↨
	(b)	KIT hívott meg János?
	(c)	MARIT hívta meg János.
	(d)	RITKÁN hívja meg János Marit.

Kálmán C. et al. (1989) általánosításait átvéve: míg előbbire a hangsúlyviszonyok egyenletes eloszlása jellemző (vö. Varga (1982: 165)-tel is), addig utóbbiakban egy úgynevezett irtóhangsúlyos összetevővel találkozunk, mely kiirtja vagy legalábbis jelentősen csökkenti az utána következő elemek szóeleji nyomatékát. Ezzel párhuzamosan az igemódosító–ige alapszórend—amely pszicholingvisztikai kísérletekkel igazolható módon (vö. Pléh 1998: 104–105, 125–127) a legjobban elsáncolt, begyakorlott minta — „felborul”.

Milyen funkcionális különbségek állhatnak e szintaktikai és prozódiai jelenségek mögött? A következő fejezetekben egy terjedelmes és viszonylag komplex elemzést dolgozok ki, amelynek legfontosabb állításait célszerűnek látom már itt áttekinteni, elsősorban azért, hogy az elemzés gondolatmenetének lépéseit összefüggéseikben láthassuk. E lépések egymásból következő, egymásra épülő hipotéziseknek is tekinthetők, s természetesen külön-külön igazolásra szorulnak.

(11)	A gondolatmenet főbb lépései (hipotézisek)
	1.	Az igemódosító és az ige alkotta komplexum (komplex ige) e g y e l e m i e s e m é nyr ő l s z ó l ó p r o to á l l í tá s t fejez ki. Kognitív szemantikai értelemben ez azt jelenti, hogy a további főbb mondatalkotó elemek csak mintegy a komplex ige jelentésének alstruktúráit fejtik ki (elaborálják), de semmi olyat nem „adnak hozzá” az elemi eseményhez, ami sematikusan (a mindenkori szituációból kikövetkeztethetően) ne lett volna meg magának a komplex igének a szemantikájában. Mindehhez szorosan kapcsolódik a pragmatikai szempont is:2 az elemi esemény reprezentációja alapesetben egy kĳelentő beszédaktusban valósul meg, azaz a predikátum protoállításként értelmeződik.
	2.	Az igemódosító–ige sorrend egyik lehetséges pragmatikai hozadéka, hogy ezt a protoállítást é r vé nye s n e k, illetve j e l e ntő s n e k láttatja.
	3.	E sorrend felborulására, az ige–igemódosító sorrendre ezzel szemben az a pragmatikai mozzanat a jellemző, hogy kifejezheti a protoállítás érvényességének, illetve jelentőségének c s ö k ke n é s é t.3
	4.	Az ige előtti fókusz szerepe e csökkenés okának, a mondat p r a g m a t i k a i t í p u s á n a k specifikációja.

1	Az egyetlen ismert ellenpélda a huichol mexikói indián nyelvből származik, melyben a kérdő mondattípus a jelöletlen (Palmer 1986: 92, idézi Péteri 2005: 220).
2	„[A] különböző nyelvi egységek (szimbólumok) jelentésképzésben betöltött szerepére összpontosító szemantika” és „a kontextuális viszonyok közötti jelentésképzés értelmezésében érdekelt pragmatika” (Tátrai 2005: 207) között nem húzható éles határ, hanem a kettő kölcsönösen feltételezi egymást.
3	Tanulmányomban a könnyebb szemléltetés kedvéért kizárólag igemódosítós (azon belül is igekötős) igei állítmányt tartalmazó mondatokkal foglalkozom. Egyelemű állítmányok (puszta igék vagy kopula nélküli névszói predikátumok) esetén az inverzió fogalma természetesen nem értelmezhető, ennek ellenére a funkcionális elemzés változatlan maradhat, pusztán a protoállítás redukciójának egyik—pszicholingvisztikailag is jelentős—markere hiányzik.