Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

3.5. A fókusz mint pragmatikai típusjelölő

Az iménti elemzés a leírás hatókörét jelentősen kitágította, hiszen már nem csupán a fókuszos mondatokról volt szó, hanem mindazon konstrukciókról, melyek ige–igemódosító sorrendet mutatnak. Ennek ellenére térjünk vissza eredeti kiindulópontunkhoz, és vizsgáljuk meg, hogy a generatív hagyományban szerkezeti fókusznak nevezett összetevőről mit mondhatunk az új elemzés értelmében.

Ha igazunk volt abban, hogy a protoállítás érvényességének, jelentőségének csökkenését már az igemódosító–ige alapszórend inverziója kifejezi, akkor felmerül a kérdés, milyen hozzájárulása lehet a fókuszos mondat mint konstrukció jelentéséhez magának az ige elé kiemelt mondatrésznek. Kézenfekvőnek tűnik a válasz, hogy a f ó k u s z a n n a k a m ű v e l e t n e k a t í p u s á t s p e c i f i k á l j a , a m e l y a z i n v e r z i ó t k i v á l t o t t a : ez kérdő mondat esetén a kérdés, azonosító mondatban az azonosító állítás, megszorító mondat használatakor pedig a megszorítás—mint láthattuk, ezek mindegyike kontextusképző jelentőségű a protoállítás értelmezése szempontjából. A (3)-ban feltett alapkérdésekre tehát egységesen a következőképpen válaszolhatunk:

(15)	A fókuszált elemek abban különböznek a mondat többi elemétől (s abban hasonlítanak egymásra), hogy— kérdő, azonosító, illetve megszorító funkciójuknál fogva — csökkentik az igemódosító és az ige alkotta komplexum mint protoállítás érvényességét/ jelentőségét.

A kérdő, azonosító és megszorító funkciók együttes megnevezésére a p r a g m a t i k a i t í p u s fogalmát javasolom, mivel végsősoron mindhárom esetben az a döntő mozzanat, hogy a protoállítás köré kiépülő teljes mondat „mire jó”, azaz funkciója miként viszonyul egyfelől a protoállításhoz, másfelől ahhoz a pragmatikai környezethez, amelybe a mondat beágyazódik.1 Mint azt a 3.1. fejezetben megelőlegeztem, e viszonyrendszer erősen dialektikusnak tekinthető: a fókusz egyrészt a protoállításon végez el valamilyen műveletet (megváltoztatva a predikátum értelmezési kontextusát), másrészt viszont ezt annak függvényében teszi, hogy a beszélő az adott kommunikációs helyzetben mire szeretné használni a mondatot: a b e s z é d a k t u s o k szintjén milyen szándékai vannak (pl. kérdés, azonosító állítás), hogyan viszonyul a protoállítás érvényességéhez és jelentőségéhez, mennyire köteleződik el mellette (ez már a m o d a l i t á s és az evidencialitás kérdéskörébe tartozhat),2 stb. E komplex témakörök összefoglaló neveként javasolom tehát a pragmatikai jelzőt, mely azonban nem jelenti sem azt, hogy 1) a kérdő, azonosító és megszorító funkciók egyazon hiperonim pragmatikai fogalom alesetei volnának, sem pedig azt, hogy 2) a fókusz pragmatikai alapozása egyúttal pragmatikai státuszt is kifejezne (ehelyett grammatikalizálódott funkciókról kell beszélnünk).

E pontosító megjegyzések után a magyar mondatok pragmatikai típusjelölését a következő formában rendszerezhetjük (ezúttal csak a „szerkezeti fókusz” eseteit véve számba, azaz elhagyva az inverzió további releváns példáit):

(16)	A magyar mondatok pragmatikai típusjelölése
	Harvard (): . : . : /hivatkozas/m1432anthk_1268/#m1432anthk_1268 () Chicago . . . : . (: /hivatkozas/m1432anthk_1268/#m1432anthk_1268) APA (). . . (: /hivatkozas/m1432anthk_1268/#m1432anthk_1268) BibTeX EndNote Mendeley Zotero search

Milyen előnyei lehetnek a javasolt elemzésnek? Az előnyök két fajtáját tapasztaljuk: egyrészt e m p i r i k u s, a lehetőségekhez képest „elméletfüggetlenül” is értelmezhető haszna lehet a pragmatikai típusjelölés fogalmának (különösen ha a kimerítő azonosítás elvével vetjük össze), másrészt e l m é l e t i szempontból is pozitív hatással járhat (az alkalmazott modell függvényében). Az alábbiakban az empirikus előnyök felől haladok az elméletibb jellegűek felé, de ez természetesen nem tükröz fontossági sorrendet.

Empirikus szempontból az egyik legfontosabb előny, hogy a pragmatikai típusjelölés fogalma — és különösen a (15)-ben bemutatott értelmezés—természetes magyarázatot ad a „fókuszált” elemek v á l t o z a t o s s á g á r a (kérdő, azonosító, megszorító). Ugyanezt a kimerítő azonosítás magyarázó elvéről nem mondhatjuk el, hiszen az a három közül csak az egyik fókuszált elemtípus viselkedését képes—bizonyos problémáktól eltekintve — indokolni. Ez az érv azzal a tágabb, korábban már érintett problematikával is összefügg, hogy mit tekintünk magyarázatnak: elfogadjuk-e a modellen belüli, tisztán deduktív magyarázatot (ennek a követelménynek a generatív fókuszértelmezés kétségtelenül megfelel), vagy pedig a magyarázat lényegét a belőle következő leírás egyszerűségében, illetve hatóköre nagyságában látjuk (ebből a szempontból a pragmatikai típusjelölés elve az adaptívabb).

További előny, hogy magyarázatot kapunk arra a tényre — vagy legalábbis erős tendenciára —, hogy csak egyetlen fókusz szokott előfordulni mondatonként ( *KIT JÁNOS hív meg?). Könnyen feltételezhetjük ugyanis, hogy azonos típus többszöri jelölése redundáns volna,3 míg többféle típus jelölése egyazon mondatban típusértelmezési problémát okozhat— például kommunikatív szempontból nehezen képzelhető el, hogy valaki azonosítást tegyen és azonosítást kérjen egyazon tagmondatban (t í p u s u n i c i tá s). A standard fókuszértelmezésből a fókusz unicitása nem következik, és É. Kiss (pl. 1998c) javasolt is olyan elemzéseket, melyekben egy adott mondat több fókuszt tartalmaz (ezek egy kivételével az ige mögött foglalnak helyet az S-struktúrában). E mondatlevezetések azonban inkább elméletfüggő lehetőségeket modellálnak — előfeltételezve a mozgatást mint legitim eszközt —, s empirikus érvet aligha szolgáltatnak az új elemzéssel szemben.4

Harmadszor, nyelvtipológiai szempontból előnyös lehet, hogy a pragmatikai típusjelölés fogalma és a típusjelölők funkciójának (15)-beli értelmezése indokolhat, sőt megjósolhat olyan n y e l v e k k ö z ö t t i p á r h u z a m o k a t, melyek a standard fókuszértelmezésből nem következnek. A 2. fejezetben utaltam É. Kiss (1998a) fókuszértelmezésének arra az újdonságára, hogy univerzális elvekkel, tendenciákkal hozza összefüggésbe az azonosító fókusz „mozgatását”: míg az úgynevezett információs — vagy prezentációs — fókusz (pl. Tegnap este bemutattam Pétert MARINAK ) gyakran eredeti pozíciójában marad, a nyelvekben erős tendencia figyelhető meg az azonosító fókusz kiemelésére. Az elemzés nem szól arról—pedig legalább ennyire relevánsnak tűnik —, hogy a magyar mondatban megfigyelhető kérdő és megszorító fókusznak szintén vannak univerzális párhuzamai, sőt ezek adott esetben erősebbek lehetnek, mint amelyek az azonosító fókuszra vonatkoznak. Például a magyarhoz hasonlóan az angolban is megfigyelhető a kérdő és a megszorító elemek kiemelésének és az—ezúttal az alany és a segédige viszonyában értelmezett—fordított szórendnek az együttállása,5 míg az azonosító fókusznak megfelelő jelentést önálló szerkezet, az úgynevezett cleft-konstrukció fejezi ki:

(17)	Típusjelölés a magyarban és az angolban
	Harvard (): . : . : /hivatkozas/m1432anthk_1277/#m1432anthk_1277 () Chicago . . . : . (: /hivatkozas/m1432anthk_1277/#m1432anthk_1277) APA (). . . (: /hivatkozas/m1432anthk_1277/#m1432anthk_1277) BibTeX EndNote Mendeley Zotero search

Negyedszer, a standard elemzésnél azt is jobban tükrözi a típusjelöléssel operáló magyarázat, hogy a kérdő, azonosító vagy negatív elemet tartalmazó mondatok j e l ö l t e b b e k (azaz bonyolultabbak, konceptuálisan összetettebbek), mint a semleges állítások. Mint ismeretes, É. Kiss a semleges mondat igekötőjét az ige egyik argumentumának tekinti,6 és egy ige mögötti bővítménypozícióban generálja (pl. 1992: 119; 2006b: 117); a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a meghívja alak a hívja meg-ből áll elő transzformáció útján. Mivel ez a mozgatás körülbelül ugyanakkora „derivációs költséggel” jár, mint a fókuszképzés, a grammatikai modell elfedi az imént említett jelöltségbeli különbséget. Ezzel szemben a javasolt elemzés számot ad arról az intuícióról, hogy a János MARIT hívja meg mondat jelöltebb, bonyolultabb, mint a János meghívja Marit, hiszen csak az előbbi tartalmaz típusjelölőt. E szempontnak már igen erős elméleti meghatározottsága van, hiszen míg a generatív modell célja jórészt technikai és önmagáért való (egy nyelv összes jólformált mondatának, de csak azoknak a generálása), addig a funkcionális kognitív megközelítés a nyelvet a megismeréssel hozza összefüggésbe, és hangsúlyozza a nyelv i k o n i c i t á s á t (vö. Haiman (ed.) 1985), amely konceptuális bonyolultság és nyelvi–nyelvtani bonyolultság között párhuzamot feltételez.

Ötödször, a funkcionális nyelvelmélet nézőpontjából döntő jelentőségű lehet, hogy egy adott elemzés milyen mértékben egyeztethető össze a nyelv t ö r t é n e t i s z e m l é l e t é v e l. Ez az irányzat ugyanis a saussure-i dichotómiák közül nemcsak langue és parole ellentétét számolja fel (használatalapú nyelvtan), hanem ezzel összefüggésben szinkrónia és diakrónia szembeállításával sem ért egyet. Ha a nyelv mint rendszer és norma a folyamatos, történetileg is meghatározott használatból „emergál” (Hopper 1987), akkor nincs jogunk hosszmetszetre és keresztmetszetre bontani „életét”, hanem legfeljebb módszertani, a kutatás spektrumával összefüggő okok indokolhatják, ha egy nyelvállapotról önmagában szólunk. Ha tekintetünket most ismét a fókuszértelmezésre fordítjuk, megállapítható, hogy míg a kimerítő azonosítás fogalmában aligha kereshetjük a magyar fókusz kialakulásának történeti magyarázatát (hiszen a fókuszban álló elemeknek csak egy része fejezi ki ezt a funkciót, melyből ráadásul nemigen vezethető le a többi), addig a bemutatott új elemzés erre is reális alternatívát kínál: a történeti magyarázathoz csak annyit kell feltételeznünk, hogy bizonyos beszédtények—így a mondat használati értéke, a protoállításhoz és a pragmatikai környezethez való viszonya — az idők folyamán grammatikalizálódhattak, nyelvi jelentőségre tehettek szert.7

Mindezen érvek együttesen jó alapot szolgáltathatnak arra, hogy a pragmatikai típusjelölés magyarázó elvét fogadjuk el; külön kiemelhető a típus fogalmának hasznossága, mely a „fókusz” unicitásának tendenciáját indokolni képes. Egyelőre keveset szóltunk azonban a pragmatikai típusjelölő mondatbeli helyzetéről; mindössze azt emeltük ki, hogy az ige előtt foglal helyet az igemódosító és az ige inverzióját is tartalmazó konstrukcióban. Mint a következő fejezetben látni fogjuk, a típusjelölés viszonyokkal történő funkcionális jellemzése és a nyelv szimbolikus természetének elve a disztribúció alternatív megközelítését teszi lehetővé.

1	A generatív szakirodalomban jellemzően az állító és a kérdő mondatok megkülönböztetésére szolgál a típusjelölés fogalma (vö. a Q-Marking terminusát Cheng 1991-ben). Mivel a kérdő funkció a jelen elemzésben is egyike a jelölt típusoknak, a típusjelölés általam javasolt fogalma e megoldás kiterjesztésének—és az eltérő elméleti háttér miatt szükségszerű átértelmezésének—is tekinthető.
2	Beszédaktus és modalitás bensőséges összefüggését emeli ki Givón (2001: 288), aki a propozicionális modalitás fogalmát — a kommunikációs szerződés értelmében — ahhoz köti, hogy a beszélőnek milyen saját hiedelmei és szándékai vannak, illetve milyen mentális reprezentációja van a hallgató hiedelmeiről és szándékairól. Givón szerint a prototipikus beszédaktusokat az efféle hiedelmek összefonódása, s a belőlük felépülő mentális modell jellemzi.
3	A többszörös kérdések (Ki KIT hív meg?) nem jelentenek problémát, mivel ezekben csak a lineárisan legutolsó kérdőszó számít „szerkezeti fókusznak”, illetve — elemzésem értelmében — pragmatikai típusjelölőnek, az azt megelőző kérdőszó(k) nem, vö. É. Kiss (2006b: 120), Imrényi (2007a: 203–205).
4	Szintén a „többszörös fókuszra” hoz fel példákat— É. Kiss (1998c)-től eltérő alapon—Kenesei (2005), példamondatainak azonban másféle elemzése is lehetséges, vö. Imrényi (2007a: 208). Megjegyzendő ugyanakkor, hogy az azonosító fókuszt rendszeresen megelőzik olyan elemek—pl. a miért kérdőszó és a nem tagadószó –, melyeket érdemes lehet „másodlagos típusjelölőknek” tekinteni (vö. Imrényi 2007b). Ha ezt az elemzést fogadjuk el, akkor a típusunicitás lényegét abban a tendenciában láthatjuk, hogy—különösen kérdő és megszorító elemek használata esetén—a típusjelölés általában már a legelső szinten lezárul (azaz pl. a ritkán-t nem előzheti meg más típusjelölő a mondatban).
5	Az angolban a kérdő kiemelés után csak főmondatban fordul meg a szórend, a megszorító értelmű kiemelésre pedig erősebb lexikális, illetve stilisztikai kötöttségek jellemzők (egyúttal ez sok esetben opcionális művelet).
6	Ezzel ellentétes véleményt képvisel a szakirodalomban Kiefer–Ladányi (2000) és Kiefer (2003).
7	A grammatikalizáció kifejezést itt egy általános, némileg informális értelemben használom: azt fejezem ki vele, hogy valami „a nyelv részévé vált, belépett a nyelvbe” (vö. Hopper–Traugott 1993: xvi). Fontos megjegyezni, hogy a terminus klasszikus és talán ma is elterjedtebb értelme ennél szűkebb (’elmozdulás a lexikai felől a grammatikai jelentés irányába, illetve egy kevésbé grammatikaiból egy grammatikaibb státusba való átmenet’), vö. Ladányi (2005).