Ladányi Mária, Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.)

Általános Nyelvészeti Tanulmányok XXII.

Tanulmányok a funkcionális nyelvészet köréből

2. A funkcionális nyelvelméleti modellek fő jellemzői

A funkcionális szemléletű nyelvtudományi irányzatok—mint a föntebbi tudománytörténeti összefoglalásból is kiderül — különböző nyelvterületeken, eltérő, bár hasonló kultúrákban és különböző tudományos iskolákban alakultak ki. Ennek eredményeként is egymáshoz való viszonyuk kettős. Egyrészt az alapelvekben lényegében egyetértenek. Ezek közül a legfontosabb szerint a nyelvi kifejezések a mindenkori diskurzus (szöveg) jelentéséhez járulnak hozzá a maguk specifikus módján. A nyelvtudománynak ezt a szerepet kell leírnia. Másrészt felfogásuk részben különbözik egymástól: nem minden alább kifejtett sajátosság jellemez általában, ill. egyenlő mértékben egy-egy iskolát. Az elmélet és módszertan nem teljes mértékben zárt jellege okozhat némi hátrányt. Azonban ennél sokkal több előny származik a metatudományos szint nyitottságából: mivel az elmélet, a módszertan és a leírás, ill. az empíria kölcsönviszonya rugalmas, ebből eredően a funkcionális felfogás sokkal termékenyebb, mert több kérdésirány megnyitását és autentikus megválaszolását engedi meg.

A 20. század első harmadától a nyelvtudomány plurális: több különböző elméleti irányzat egyszerre tevékenykedik. Mindegyik irányzat szembesül a legalapvetőbb tudományfilozófiai (másképp: metatudományos) kérdésekkel. Ezek közül a legfontosabbakra a funkcionális nyelvészet hosszú ideje a következő válaszokat adja:

a nyelv leírásában nem az elmélet a meghatározó, hanem elmélet és empíria egyensúlyára és összhangjára kell törekedni;
az empirikus adatok „ellentmondásait” nem lehet eltüntetni az eszményítő elmélettel;
az adatok a tényleges nyelvhasználatból kell, hogy származzanak, nem lehetnek laboradatok.

A formális nyelvelméletek természettudományos (pozitivista, ill. neopozitivista) alapozásából következett az a priori, feltétlen megjósolhatóság elve, amely elsősorban a grammatikailag jólformált mondatszerkezetek szabályalapú létrehozásában és felismerhetőségében fogalmazódott meg. A funkcionális nyelvelméletek ezzel szemben a nyelv antropológiai jellegét állítják helyre, lényegében hermeneutikai keretben. Ezekre az irányzatokra a következők jellemzők:

a posteriori tesznek elméleti kĳelentéseket, az adatok ismeretében (mindig újra visszacsatolva),
az adatokat az előfeltevések alapján kívánják leírni és magyarázni (és nem a priori tételeket akarnak igazolni).

Funkcionális keretben, előzetes meghatározásként a nyelv nem elvont szerkezetek rendszere, hanem az emberi kommunikációban megvalósuló, jelentéseket hozzáférhetővé tevő aktuális nyelvi struktúrák konvencionális hálózata.

A nyelv funkcionális megközelítése különböző szinteken történhet.

Megfelelő nézőpont

az általános nyelvi funkcionálás,
a nyelven belüli disztinktív funkciók (például határozottság, tranzitivitás, topik),
az egyes nyelvi egységek mondat- és szövegközegbeli funkciója (például egy határozott névelős főnévé, egy tagmondaté).