A funkcionális kognitív nyelvészet ezzel szemben — mint nevében is mutatja — a nyelvi elemek funkcionálásából, jelentéséből indul ki, s a struktúrát bizonyos fokig másodlagosnak, levezetettnek tartja. Nem a funkciót érti meg a forma felől, hanem a formát a funkció felől (ikonicitás), illetve a kettőt mindig szoros egységben vizsgálja (a nyelvi jel mint forma és funkció konvencionális egysége, azaz szimbólum). A nyelv ebben a megközelítésben nem jólformált mondatokat gyártó gép, melynek működéséről a matematikai modellhez hasonlóan leválasztható a szabályszerűen előállított mondatok interpretációja, hanem nyelvi jelek, szimbolikus sémák rendezett készlete (Langacker 1987), amelyben szintaxis és szemantika elválaszthatatlanul összekapcsolódik (a matematikai szemlélet kritikájához vö. Tomasello 1998).

Visszatérve a pragmatikai típusjelölőre, az előző fejezetben a típusjelölőnek a mondatkonstrukcióban betöltött szerepére vonatkozóan ké t f u n kc i o n á l i s vi s z o ny dialektikáját emeltem ki. A típusjelölő funkciója egyfelől „ b e f e l é ”, a protoállítás felé érvényesül (kontextusképző szerep), melynek legszembetűnőbb következménye az igemódosító–ige alapszórend megfordulása. (E funkcionális viszony lényegét az igemódosító és az ige kifejezte protoállítás érvényességének, illetve jelentőségének korlátozásában láttam.) Másfelől— s nem kevésbé fontos módon—a pragmatikai típusjelölő „ k i f e l é ” is kapcsolódik, azaz a tagmondat és a pragmatikai környezet között is viszonyt létesít, hiszen szoros összefüggésben van azzal, hogy a mondattal mi a célja a beszélőnek a diskurzusban (kérdezni akar-e vagy egy nyitott kérdésre válaszolni stb.).

Ha a nyelv szimbolikus természetének elvét és a pragmatikai típusjelölő iménti funkcionális jellemzését együttesen alkalmazzuk, azzal — hasonlóan ahhoz, ahogyan egy háromszög két oldalának hossza és egy szögének nagysága „kiadja” a harmadik oldalának hosszát—a disztribúció egy sajátos alternatív megközelítéséhez juthatunk. Nevezetesen, ha nemcsak a mondatalkotó elemek, hanem a közöttük fennálló viszonyok is szimbolikusak, akkor megkísérelhetünk a funkcionális viszonyoknak l i n e á r i s v i s z o n y o k a t megfeleltetni, s ezzel tulajdonképpen felszámolni a standard generatív elemzés rögzített pozíciókkal operáló megoldásának szükségességét.2

Milyen lineáris viszonyok vonatkozhatnak a pragmatikai típusjelölőre? Két szomszédossági viszonyt érdemes feltételeznünk: egyrészt a típusjelölő szomszédosságra törekszik a ragozott igével (a mondat „magjával”), másrészt hasonló kapcsolatot létesít a mondat (pontosabban a komment, azaz a topikot követő mondatszakasz) bal perifériájával.

A maghoz való viszony funkcionális motivációja, mint láthattuk, a protoállítás érvényességének, illetve jelentőségének a korlátozása, míg a perifériához való viszonyt könnyen összefüggésbe hozhatjuk azzal, hogy a kérdéses elem a mondat pragmatikai típusát specifikálja, így a mondaton „kívülre” mutat.3 Bár egyik viszony sem abszolút—pl. a tagadószó beékelődhet a típusjelölő és az ige közé (MARIT nem hívta meg János), egyes kvantorok pedig megelőzhetik a típusjelölőt a kommenten belül ( "Mindenki MARIT hívta meg)4 —, a két tendencia aligha tagadható, s nem teljes körű érvényesülésük legfeljebb arra utal, hogy további (adott esetben erősebb) viszonyok is érvényesülhetnek a mondatban.

A pragmatikai típusjelölőre jellemző funkcionális és lineáris viszonyokat — melyek páronként egy-egy s z i m b o l i k u s vi s z o n y t alkotnak — a (18)-as ábrán szemléltethetjük.

Jelen tanulmányban nincs mód részletesebben kitérni az összetevők helyett viszonyokon alapuló szórendi modell részleteire (ehhez vö. Imrényi 2007b). Azt azonban reményeim szerint az eddigiek is megmutatták, hogy a pragmatikai típusjelölésre — mint kontextusképző és a kontextustól meghatározott műveletre—épülő elemzés olyan funkcionális nyelvészeti alternatívája lehet a standard fókuszértelmezésnek, amely koherens, nyelvelméletileg megalapozott, és sok tekintetben prediktív erejűnek is bizonyul. A funkcionális elemzés a 3.5. pontban felsorolt előnyök mellett (a „fókuszba kerülő” elemek változatosságának, unicitásának, a „fókuszos” mondatok nagyobb jelöltségi fokának motivációja, valamint nyelvtipológiai és nyelvtörténeti kiterjesztés lehetősége) egy hozzá szorosan illeszkedő szórendi elemzést is megalapozhat, amely—ha az elemek közötti viszonyokat szimbolikusnak tekintjük—a disztribúció újfajta megközelítéséhez vezet. Végül megemlíthetjük, hogy a funkcionális és lineáris viszonyokra— nem pedig szimbólummanipuláló Input/ Output szabályokra—épülő elemzés pszicholingvisztikai szempontból is korszerű és motivált lehet, hiszen a mondatot s annak szórendjét asszociációs hálózaton értelmezett aktivációs minták eredményének mutatja, szorosan illeszkedve az elmeműködés konnekcionista modelljéhez (a konnekcionizmushoz vö. Nánay 1996, Pléh 1996).

A tanulmány záró fejezetében a típusjelölés fogalmának a nyelvi rendszeren belüli kiterjesztését kísérlem meg: megvizsgálom, vajon szintaxis és morfológia sokat hangoztatott analógiájának megfelelően van-e a pragmatikai típusjelölésnek is szóalakszintű megfelelője. Ez a rész nem kapcsolódik közvetlenül a bemutatott elemzéshez, inkább függeléke annak, s hangsúlyozottan k í s é r l e t i elemzésnek tekintendő.