A generatív nyelvészet morfológiai alkalmazásában fogalmazódott meg az a széles körben elfogadott hipotézis is, mely „tükörelv”-ként vált ismertté (Baker 1985). A gyakran elnagyoltan értelmezett, valójában igen elméletfüggő elv értelmében „a morfológiai deriváció közvetlenül tükrözi a szintaktikai derivációt”, azaz „a morfémák [. . .] pontosan ugyanabban a sorrendben csatlakoznak egymáshoz, ahogyan az őket érintő szintaktikai módosulások lépésenként végbemennek” (Bartos 2000: 657). E ponton már láthatjuk, hogy a jelen tanulmány több szempontból is teljesen más szemléletet követ, s így eredeti formájában a tükörelv sem lehet számunkra releváns. Egyrészt lexikon, morfológia és szintaxis között a funkcionális kognitív nyelvészet általában— egyes kivételektől, például Leonard Talmy (2000) koncepciójától eltekintve—kontinuumot feltételez (vö. Tolcsvai Nagy 2005b: 28), így aligha van értelme arról beszélni, hogy az egyik modulban végbemenő folyamatok egy másik modul folyamatait tükröznék (pontosabban hogy szintaxis és morfológia két, egymással állandó kapcsolatban lévő, párhuzamosan futó komputáció volna, vö. Bartos 2000: 668). Másrészt az általam alkalmazott elméleti keretben „lépésenként végbemenő” folyamatok, szintaktikai/morfológiai derivációk, I/O szabályok sincsenek, hanem kizárólag— eltérő bonyolultsági fokú— mintázatok, konstrukciók, melyeken belül az egyes elemek megjelenését és sorrendjét az előző fejezetben említett funkcionális és lineáris viszonyok (asszociációs, illetve aktivációs minták) szabályozzák.

Ennek ellenére a funkcionális kognitív nyelvészetben is van értelme morfológia és szintaxis analógiájáról beszélni, de oly módon, hogy ezzel nem két különálló modul működését képezzük le egymásra, hanem a szóalakban és a mondatban hasonló szimbolikus sémák és műveletek, nyelvi jeltípusok érvényesülését látjuk, így a két „nyelvi szint” ugyanazon általános, a nyelvi képességtől függetlenül is megalapozható kognitív elveknek engedelmeskedhet. Ha igaz, hogy az ember nyelvtudása, nyelvi képessége jórészt tudásterület-független kognitív készségekre vezethető vissza, akkor ebből az is következik, hogy a nyelvi jelentésképzés minden területén, a morfémáktól a szövegig hasonló sémák és műveletek előfordulására kell számítanunk.

Másfelől, morfológia és szintaxis ugyan a kognitív szemléletben nem képvisel két különálló modult, a nyelvészet (sőt a nyelvről való gondolkodás) egész története a bizonyíték arra, hogy a szó és a mondat—mint prototípus— mégiscsak kitüntetett „szintjei” a nyelvnek. Ez alighanem azzal áll összefüggésben, hogy a nyelvi jelentésképzés kontinuumában kiemelkedő jelentősége van az elemi fogalmak (esik, eső stb.) és elemi események (Esik az eső) kifejezésének, s a két prototípus természetesen az ige kategóriájában szorosan össze is kapcsolódik (Esik).

Ha a konceptualizáció három fő — a prototípuselvnek megfelelően értelmezett— szintjének az elemi fogalmak, elemi események, illetve komplex szövegek világát tartjuk (vö. Givón 1998: 43; Tolcsvai Nagy 2005a: 356), akkor számítanunk kell arra is, hogy az egyes nyelvi szintek összekötése (a fogalmak eseményekbe, illetve az események szövegbe ágyazása) hasonló műveletekkel valósulhat meg. Ezen a ponton vehetjük fel újra gondolatmenetünk fonalát, ezúttal a következő kérdésre keresve a választ: l é te z i k - e a p r a g m a t i k a i t í p u s j e l ö l é s n e k m e g f e l e l ő , a z z a l a n a l ó g s z ó a l a k s z i n t ű m ű v e l e t a m a g ya r b a n ?

Hogy ezt megállapíthassuk, a pragmatikai típusjelölésnek azokra az aspektusaira kell odafigyelnünk, melyek az érintett „nyelvi szinttől” (a mondat és a szöveg dialektikus viszonyától) függetlenül érvényesek. Meglátásom szerint négy jól körülhatárolható szempont is van, melyekkel a pragmatikai típusjelölőt általánosságban jellemezhetjük:

Ha most figyelmünket a magyar szóalakra helyezzük át, szinte azonnal adódik az észrevétel, hogy az egyik— régi grammatikai hagyomány szerint elkülönített— elemtípusra, a szóalakzáró ragmorfémára mutatis mutandis ugyanezek az állítások lehetnek érvényesek.

A négy tendenciát közelebbről megvizsgálva azt tapasztaljuk, hogy mindegyik az elemek közötti viszonyokon, interakciókon alapul, azaz nem inherens tulajdonság, hanem több elem együttesét feltételezi: az unicitás és a periféria inkább szintagmatikus-lineáris (a kapcsolódási lehetőségeket érintő), míg a beágyazás és a kontraszt paradigmatikus-funkcionális (a kontextusban betöltött szerepet érintő) viszonyokra épül. Ily módon a pragmatikai és a szintaktikai típusjelölő fogalmát — ha egyáltalán elismerjük létüket—leginkább e m e r g e n s k a te g ó r i á k n a k érdemes tekinteni, melyek nem a priori adottak (pl. szükséges és elégséges feltételek, bináris jegyek alapján), hanem a nyelvi sémák és műveletek alkalmazásának járulékos következményei.3 A javasolt elemzés elfogadása vagy elutasítása ily módon azon is múlik, hogy mit gondolunk a kategorizációról általában: előbb akarjuk-e tudni, mi a rag, mint hogy szóalakokat építenénk és morfoszintaktikai összehasonlításokat tennénk, vagy a szóalaktípusokon belüli szintagmatikus és a szóalakok közötti paradigmatikus viszonyok járulékos eredményének tekintjük, amikor egy morfológiai kategória kikristályosodni látszik. Az első nézőpontból a „fókusz” (mint pragmatikai típusjelölő) és a rag (mint szintaktikai típusjelölő) között vont párhuzam eleve elhibázott kísérlet, hiszen nincs megbízható a priori érvünk a ragok és a jelek elkülönítésére— a második nézőpontból viszont a nyelv működésmódjához jól illeszkedő, reális értelmezési lehetőség.