A 2. fejezetben áttekintettem a Szabolcsi (1980)-tól eredeztethető értelmezési hagyomány legfontosabb állomásait, s kiemeltem annak legfőbb problémáját: azt, hogy önmagában alkalmatlan a kérdő, illetve a negatív fókusz magyarázatára. Megállapítottam, hogy az elemzésnek ez az egyenetlensége az elméleti előfeltevésekből következik, amelyek a mondat jelentését az igazságfeltételek és a logikai szerkezet kategóriáival hozzák összefüggésbe.

A 3. fejezetben új javaslatot ismertettem: a fókusz funkcióját ahhoz kapcsoltam, hogy a fókusz „mire jó” a mondatban, illetve a fókuszos mondat „mire jó” a diskurzusban. A fejezet elején az igemódosító–ige komplexum kognitív értelmezésére tettem kísérletet (egy elemi eseményről szóló protoállításnak minősítve azt), és vizsgáltam az alapszórend, illetve az inverzió pragmatikai következményeit. Különféle konstrukciók alapján arra a következtetésre jutottam, hogy az igemódosító–ige sorrend jellemzően a protoállítás érvényességét, illetve informatív és releváns voltát (jelentőségét) implikálja, míg a fordított aktivációs minta a protoállítás érvényességének, illetve jelentőségének csökkenésével járhat együtt. Maga a „szerkezeti fókusz” három fajtája három különböző módon látszott előidézni ezt a hatást: a kérdő típus beszédaktusváltással, az azonosító típus egy, a protoállítás fölé rendelt azonosító predikátum bevezetésével, míg a megszorító típus a protoállítás érvényességének korlátozásával. Mindezen funkciók együttes megnevezésére a „pragmatikai típusjelölő” terminust javasoltam, mely tükrözi, hogy az érintett kifejezés a mondat használati vagy másképp beszédértékével (Kálmán C. et al. 1989) is korrelál, azaz például kifejezheti a beszélő közlési szándékait, a protoállításhoz való elkötelezettségének mértékét, stb. A fejezet végén a pragmatikai típusjelölő szórendi tulajdonságaival foglalkoztam, s ezek megragadására egy olyan szintaktikai modellt láttam célszerűnek, mely rögzített pozíciók helyett szimbolikus viszonyokon alapul. E megközelítés szerint a pragmatikai típusjelölő elhelyezkedését két funkcionálisan motivált, tendenciaszerűen érvényesülő szomszédossági viszonnyal jellemezhetjük: az egyik a ragozott igével (a mondat magjával), a másik a komment bal perifériájával létesít kapcsolatot.

A 4. fejezetben a leírás hatókörének kiterjesztésére tettem kísérletet: különféle szempontok alapján (unicitás, periféria, beágyazás, kontraszt) azt a javaslatot fogalmaztam meg, hogy a rag a pragmatikai típusjelölő szóalakszintű megfelelője lehet, mely ily módon szintaktikai típusjelölőnek is nevezhető. Hangsúlyoztam ugyanakkor, hogy a párhuzam alapját képező tulajdonságok alkalmatlanok akár a pragmatikai, akár a szintaktikai típusjelölő fogalmának a priori megalapozására; ehelyett e kategóriákat a nyelvi elemek közötti viszonyrendszer járulékos, emergens következményeinek érdemes tekinteni.

Az elmúlt harminc év hazai szórendi kutatásait a generatív megközelítések túlsúlya jellemezte. Tanulmányomban a magyar mondat egyik legalapvetőbb jelenségének, a „szerkezeti fókusznak” a funkcionális nyelvészeti elemzésével egy olyan megközelítés kereteit igyekeztem kialakítani, amely remélhetőleg kiterjeszthető a mondat további jelenségeire, a generatív szemléletmód reális alternatíváját nyújthatja, s integrálja a pszicholingvisztika (konnekcionizmus), a pragmatika (beszédaktusok, modalitás stb.) és a nyelvtörténet (grammatikalizációkutatás) újabb eredményeit is.