Tótfalusi István etimológiájában az áld igéhez a következő jelentéseket rendeli: 1. ’hálával emleget’; 2. ’Isten/sors/az ég valakit testi vagy lelki javakban részesít’. A TESz.-hez hasonló magyarázatot ad a továbbiakban az áld ige eredetére, majd a használatánál a fentieket kiegészíti azzal, hogy ez a szó a pogánykori áldozati szertartások esetében egyrészt azt jelentette, hogy valaki az áldozat tárgyát a szellemeknek ajánlja, másrészt azt is, hogy ezzel a szellemek jóindulatát kéri, illetve elnyeri a maga vagy mások (pl. a közösség) számára. Az utóbbi értelem főképp az igekötős megáld alakban nyilvánvaló. A második jelentés (’Isten/sors valakit testi vagy lelki javakban részesít’) már a keresztény korban alakulhatott ki: Isten a kegyébe ajánlott embert jóban részesíti. A szó jelentése a ma legelterjedtebb első jelentéséig—’hálából Isten jóindulatát kéri valaki számára’— még további jelentésváltozáson ment keresztül (Tótfalusi 2000).

A jelentésre fókuszálva, a fenti etimológiák közös pontja a pogány szertartási alkalmakkor való használat, amely az áldozat mint szertartási elem köré szerveződik. Az áldozat az Isten felé való fordulás, a köszönet, a felajánlás, az (oda)a d á s szimbóluma. Az odaadás, az adás fogalmi metaforája tehát egyértelműen kirajzolódik a fenti szavak jelentésében, amely az áld szó más származékainál is fellelhető, pl. az áldomás szó esetében. A TESz. szerint az áldomás szót a régiségben gyakran használták pohárürítés megnevezésére vásárkötéskor (1310), azaz a d á s-vételkor, mely a kereskedelmi aktus egyfajta megerősítése és konkréttá, kézzelfoghatóvá tétele volt.

A fentiek alapján elgondolkodtató, hogy ha az adás mozzanata ennyire meghatározó az áld ige esetében, vajon miért nem egy hasonló jelentésű alapszóból ered? Kognitív szemantikai ismereteink alapján erre a legkézenfekvőbb választás az ad ige lehetne, amelyről tudjuk, hogy ősi örökségként finnugor alapalakja *amta lehetett, s eredetileg ’etet, itat’, ’táplál’ jelentésben volt használatos (Benkő (szerk.) 1984: 95). A kognitív szemantika szerint a testhez kapcsolódó tapasztalatok által létrejött jelentésekben megőrződik az eredeti szemantikai tartalom, mely utána metaforizáció útján részt vehet más, elvont dolog, tárgy konceptualizációjában. Az ad ige esetében is ez történhetett, vagyis az adás mozzanata metaforizáció útján az eredetileg ’etetés-itatás’/’táplálékfelvétel, táplálkozás’ testi tapasztalatából jöhetett létre, ahol a metafora azt a konceptuális folyamatot jelöli, amikor a metaforikus összeillesztés során két különböző konceptuális tartomány (forrás- és céltartomány) tartalma egymás számára hozzáférhető lesz. Ez a hozzáférés teszi lehetővé azt, hogy az absztrakt céltartományt a konkrét és érzékelhető forrástartomány segítségével értelmezzük (Lakoff–Johnson 1980).

Az inetimologikus -l betoldása nyomán azonban felmerülhet a kérdés: miért lehetett szükség nyelvhasználati szinten arra, hogy az áldás és az adás mozzanata elkülönüljön? A rendszertani megközelítés szerint jelentésszűkülés történt, melyet később hangalaki módosulás is követett (Benkő (szerk.) 1984: 130). A kognitív keret felől nézve, a nyelvhasználók az adás mozzanatát a pogány szertartásokon valószínűleg kezdték összekapcsolni az imádkozás, az Istenhez való fordulás aktusával. Mivel azonban az Isten(ek) alakja és személye, mely tabu alá esett, szintén beletartozott a jelentésbe, ez zavarni kezdhette az ad ige hagyományos jelentésben való használatát a mindennapokban. Ezért a nyelvhasználók egy módosult hangalak megalkotásával (az inetimologikus -l hang betoldásával) oldották fel ezt a helyzetet, létrehozva az áld igét. Pusztai Ferenc szerint a motivált névadásnak egyik sajátos esete a tabu, mely a szinonímia körébe tartozik, ahol azonban nem a nyelv öntudatlan fejlődése hozza létre a szinonim viszonyt, hanem egy k ü l s ő ké n y s z e r (pl. az iskoláját!, az istállóját! ), ahol a tabuként alkalmazott közszavak valódi, tárgyi konkrétságú motivációja jótékony távolságban van a tabut jelölő szótól, de még felismerhetően közel hozzá (Pusztai 2000: 332). Erre az eltávolításra, ugyanakkor a kapcsolat megőrzésére az ad– áld esetében kitűnően alkalmas lehetett egy inetimologikus hang betoldása, amely által az eredeti jelentéstartalom motiváltan, hosszabban megtartható.