1911 őszén Rutherford új feladattal bízta meg Hevesyt. Saját vizsgálataihoz Rutherfordnak szüksége lett volna egy megbízható rádium-D-forrásra. Mivel ennek huszonkét év a felezési ideje, egy ilyen preparátummal igen sokáig lehet dolgozni. Ehhez a radioaktív elemhez úgy juthattak hozzá, hogy salétromsavval leoldották egy üvegampulla faláról, amelyben rádium-emanációt tároltak. Az emanáció bomlása során rádium-D csapódik ki az üveg falán, meglehetősen tiszta formában. A rádium-D a rádium bomlástermékeként megtalálható az uránszurokércben és minden más uránásványban is, illetve a rádium előállítása során visszamaradó anyagokban. Ezek azonban nagyobb mennyiségű, a fémércekből származó ólmot is tartalmaznak. Az osztrák kormány Rutherford rendelkezésére bocsátott rádium-előállítás során visszamaradt néhány 100 kg ólom-kloidot. Zsákokban tárolták a laboratórium pincéjében. Egy nap Rutherford azt a feladatot adta Hevesynek, hogy ezekben a maradványokban válassza el a rádium-D-t az ólomtól. És hozzátette: „Fiam, ha tényleg olyan ügyes, elválasztja a rádium-D-t attól a sok kellemetlen ólomtól.” Különböző alkalmakkor Hevesy gyakran emlegette Rutherford megjegyzését, írt is róla,68 így aztán a klasszikus radiokémia egyik legismertebb szállóigéjévé vált. Karl Andreas Hofmann és Eduard Strauß már 1900-ban megállapították, hogy az uránszurokérc feldolgozása során a rádium-D együtt válik ki az ólommal. A magyar Szilárd Bélának azonban 1908-ban Párizsban sikerült bizonyos előrehaladást elérnie a szétválasztásukban.69 Később több tudós is próbálkozott a feladattal – sikertelenül. 1910-ben Heinrich Herchfinckel sem talált megoldást,70 de Rutherford talán még bízott a szétválasztás sikerében.