A kulturális antropológia valódi mibenléte a gyakorlatban ölt testet. Az antropológia akkor nyer értelmet, amikor azt csinálják. Mégis erről lehet a legkevesebbet írni. Sokat vitatkoznak elméleti alapvetéseken, de az elmélet értelme csak a gyakorlatban, a terepen dől el. Az igazán nagy antropológusok valódi terepmunkások, akik elutaznak a vizsgálat helyszínére, ott élnek, együtt a kutatottakkal, sokáig maradnak, kérdeznek, feltárnak, és megint kérdeznek. Kérdés tehát, hogy ez a munka mennyiben írható le. Sokféle könyv született már az antropológiai kutatás módszertanáról (sajnos egyik sem magyarul), de valamennyi csak a gyakorlat elméletét képes leírni. Mert a gyakorlat maga a terepmunka, ami mindig más, mert minden terep, minden közösség és minden kutató más. Ezért aztán nincsen olyan egységes terepmunka-módszer, amely sablonszerűen alkalmazható bármilyen terepen, bármely nép kutatásakor. Minden egyes terepnek megvannak a maga speciális problémái, sajátos megközelítési lehetőségei. Így elsősorban az adott helyzet és a sajátos körülmények, a helyi adottságok alapján határozhatjuk meg a legcélravezetőbb, legjobban alkalmazható kutatási módszert, természetesen az alapos megismerés, alkalmazkodás és befogadás után. Ahogyan Boglár Lajos fogalmazott, „nincsen olyan kulcs, amelyik minden zárat nyit, mert amelyik mindenre jó, az csak álkulcs lehet”.