Egyetemi jegyzetet írni mindig nagy kihívás, mert ezzel az oktató többé-kevésbé meghatározza, hogy mit is fog számon kérni. Csak hát mi kérhető számon a kulturális antropológia esetében? Az elmélet? Vagy a módszerek elmélete? Egy olyan tudományban, amely maga is azt állítja, hogy nincsenek jól követhető módszerei, sem vitathatatlan elméletei, hiszen mondanivalójának középpontjában éppen a szubjektivitás tudományos kutatása áll, amely sokkal inkább érzékenységet, mint módszertani és elméleti arzenált vár el annak művelőjétől? Nos, mint látni fogjuk, a modern antropológia – akár a többi társadalomtudományi diszciplína – már több ízben hozzálátott, hogy meghatározza önnön helyét a tudományok között, s hogy rákérdezzen kutatási relevanciájára. Ezt azonban nem azért teszi, mert bizonytalan saját hasznosságában, hanem azért, mert mára egyértelművé vált, hogy az emberekről mindig nehézkes szűk kategóriákban beszélni, s olyan állításokat megfogalmazni, amelyek nem biztos, hogy éppen azt a tartalmat adják vissza, amelyet a kutatott kultúra tagjai értenek alatta. Ennélfogva a kulturális antropológia elméletét megérteni, megtanulni csak úgy lehetséges, ha az erre vállalkozó mindig elolvassa azokat a tanulmányokat, terepmunkán alapuló leírásokat, amelyekről jelen kötetben is szó lesz. Mindazonáltal – sokak tapasztalata szerint – az antropológiai művek olvasása mindenfajta „iránytű” nélkül igen nagy káoszhoz vezethet. Jelen írás tehát arra vállalkozik, hogy iránytűt adjon a kulturális antropológia megismeréséhez, az antropológiai szövegek olvasásához, illetve annak megértéséhez, ami a kulturális antropológia tárgya: az ember kulturális viselkedéséhez.