Vizsgáljuk meg kissé közelebbről, honnét veszi maga a fizikus a saját tudománya módszertanának, így végül az elért eredmények helyességének és biztos voltának hitét. Erre a kérdésre a válasz egyszerű: sehonnan. A közhiedelemmel ellentétben a fizikus korántsem olyan bizonyos állításainak igazságában, mint ahogy arra az alkalmazott fizika területén elért eredményekből méltán következtetni lehetne. A nyugati természettudományok, elsősorban a fizika kialakulását az a hit tette lehetővé, hogy a világ valamiképpen rendezett, ésszerű, így emberi ésszel felfogható. A természetben tehát nem az istenek szeszélyes és ennek megfelelően kiszámíthatatlan játéka nyilvánul meg, hanem törvényszerűségek vannak, amelyek felkutathatók. A rendezettségbe vetett eme hit a fizikus vagy mérnök tanulmányai során ott inog meg először, amidőn azt hiszi, hogy az átfogó szép elméletek segítségével most már birtokában van mindazon elméleti és gyakorlati problémák megoldásához szükséges eszközöknek, amelyekkel élete, hivatása szembeállítja. És ekkor derül ki, hogy a mindennapi munkájához elsősorban vaskos kötetekben összegyűjtött adattáblázatok, tapasztalati adatok, diagramok gyűjteménye szükséges, amelyek csak igen-igen laza kapcsolatban látszanak állani az átfogó szép elméletekkel. Mindezek ellenére a világ racionális, rendezett voltában való hit megingása komoly formában nem jelentkezett a fizika történetében. Sőt, az ettől való látszateltérés, amilyen az alaptörvények statisztikus jellege, éppen a XX. század legnagyobb elméiben már heves ellenkezést váltott ki. Érdemes azonban felfigyelni Bohr ilyen irányú kételyére, amelyet Heisenberg idéz (0.4-9 idézet). Hasonló gondolatokhoz juthatunk, ha a fizika fejlődését a Kuhn-féle paradigmaséma szerint képzeljük. Mint említettük, a fizika a régi lerombolásából és az új felépítéséből áll. De mi van akkor, ha a rombolásszakértők már akkor megkezdik tevékenységüket, amikor az építők még be sem fejezték munkájukat? Ez az eset gyakorlatilag akkor állhat elő, ha a kísérleti fizika túl gyorsan halad előre és nem ad időt az elméleti fizikusok számára a már korábban megismert kísérleti adatok feldolgozására, vagyis egy egységes elmélet kidolgozására. Ilyenkor egy adott időpillanatban nem rendelkezünk a rendezettséget és rációt visszatükröző egyetlen átfogó elmélettel sem, és ezen állapot elvileg állandósulhat.