A relativitáselmélet születésének pillanatát – úgy tűnik – könnyű megállapítani. „A relativitáselméletet 1905-ben alkotta meg Albert Einstein” – olvashatjuk a lexikonokban, népszerűsítő munkákban, de még a fizikakönyvekben is. Ha közelebbről megvizsgáljuk Einstein 1905-ben A mozgó testek elektrodinamikájáról című cikkét, akkor ez a kijelentés teljesen helyesnek tűnik: a cikk nem hivatkozik egyetlen előzetes ide vonatkozó munkára sem. Ezek után feltűnő, hogy a cikk fizikailag talán legfontosabb eredményét, amely két, egymáshoz képest egyenes vonalú egyenletes mozgást végző koordináta-rendszer jellemző adatait kapcsolja össze, a tudományos irodalom Lorentz-transzformációnak nevezte el. Hivatkozhatunk egy bevált tudománytörténeti elvre is: a forradalmian új elméletek sem pattanhatnak ki egyetlen kutató agyából, szinte tankönyvre éretten. Így volt ez a nagy Newton esetében is. Sőt – mint láttuk – Pierre Duhem francia tudománytörténészt éppen az a feltevés vezette a középkori fizika eredményeinek felfedezéséhez, hogy légüres térben, befogadásra kész atmoszféra nélkül még egy olyan egyedülálló zseni, mint Leonardo da Vinci sem teremthet egy egész tudományágat. Einstein szerepének reális értékelési folyamatában is feltűnt a már Galilei esetében megfigyelhető „túlszabályozás” jelensége: hallatszanak olyan vélemények is, amelyek kétségbe vonják azt, hogy Einstein lényeges elemmel gazdagította volna a relativitáselméletet. Idézzük itt E. Whittaker véleményét: ő még Einstein halála után írt cikkében is kitartott könyvében lefektetett véleménye mellett: