A relativitáselméletet nem annyira a modern XX. századi fizika kezdő fejezetének, hanem a klasszikus fizika betetőzésének szokás tekinteni. Valóban, ha meggondoljuk, a relativitáselmélet nem változtatta meg érdemben a fizikai törvények jellegét – a Maxwell-egyenletek esetében még az alakját sem –, csak egy keretet ír elő minden fizikai törvény számára: invariánsoknak kell lenniök a Lorentz-transzformációval szemben. A fizikai jelenségeket leíró differenciálegyenletek megoldásként a relativitáselméletben is a fizikai történések kauzálisan megszabott egyértelmű téridő-kapcsolatát szolgáltatják. A klasszikus jelleget az is mutatja, hogy a relativitáselmélet felállítása, legalábbis Einstein értelmezésében, egy filozófiai elv következetes megvalósításának következménye. Maga a filozófiai elv pedig – bár Leibnizig nyúlik vissza – tipikusan a XIX. század terméke. A relativitáselméletet tehát – némi túlzással így mondhatnánk – nem annyira a fizikai tények, mint inkább kritikus ismeretelméleti megfontolások szülték. Fordított a helyzet a kvantumelmélet, illetőleg a kvantummechanika esetében: a tények kényszerítették ki a jelenségeket helyesen leíró új típusú matematikai kapcsolatokat, és ezek a kapcsolatok szükségszerűen vezettek el az atomi történések teljesen új filozófiai értelmezéséhez.