Nemcsak a statikában ért el a középkor jelentős eredményeket – amely eredmények, mint majd látni fogjuk, még Stevin és Galilei meglátásain is túlmutatnak egyes vonatkozásukban –, hanem a leíró mozgástanban, tehát a kinematikában is lehetővé tett egy ki nem használt közvetlenebb csatlakozást a XVII. század gondolataihoz. A kinematikával kapcsolatos eredmények Nicole D’Oresme (Nicolaus Oresmius, meghalt 1382-ben mint Lisieux püspöke) és az oxfordi Merton College nevéhez fűződnek. Az ezekhez az eredményekhez vezető út talán fontosabb, mint maguk az eredmények. Két szempontból is. Először is azért, mert annak a törekvésnek a jegyében születtek meg, hogy a minőségekhez, a kvalitásokhoz, pontosabban azok intenzitásához számértéket fűzzenek. Már Arisztotelésznél láttuk, hogy milyen nagy szerepet játszottak az antik és így a középkori természetleírásban a meleg-hideg, világos-sötét, lassú-gyors kvalitatív ellentétpárok. A bevezetőben (0.2 fejezet) láttuk, hogy a tudomány belső fejlődésének egyik csomópontja a kvalitások kvantitássá válása. A középkor a kvalitások intenzióját, amelyből éppen a mérhető mennyiségnek kell kinőni, igen tág kérdéskörre értelmezte. Így Petrus Lombardus XII. századi szentenciáiban, amely szentenciák megvitatása a teológiai oktatás alapjául szolgált, felvetődik már az a kérdés, hogy a „caritas” tulajdonság lehet-e egy emberben egyszer intenzívebb, másszor kevésbé intenzív. Erre a kérdésre például igen érdekes válasz adható. Ha ugyanis létezik a kvalitás „abszolút” volta, a jelen esetben például a minden caritast magában foglaló isteni szeretet, akkor az intenzitás mértéke lehet az a hányad, amellyel az ember részt vesz ezen abszolút caritasban.