A neurobiológiai kutatások napjainkban a fent részletezett két tényező nyomán két úton próbálják feltárni az addikció kialakulásának, fennmaradásának és potenciális kioltásának mechanizmusait. Az első, az úgynevezett neurofarmakológiai megközelítés a genetikai tényezőkön alapszik. A gének fehérjéket kódolnak, amelyek az idegsejtek működését fizikailag végrehajtják. A kémiai addikciót kiváltó vegyületek mind egy-egy, esetleg néhány jól meghatározott gén által kódolt fehérjének a működését befolyásolják. Fontos kutatási cél tehát megérteni, hogy miként hat az adott vegyület a célfehérjén, és az adott fehérje működése hogyan szól bele az idegsejtek viselkedésébe. Nyilvánvalóan idetartoznak a korábban már említett genetikai polimorfizmuskutatások is. A második megközelítés az ún. neuroadaptációs megközelítés. Alapját egy, az elmúlt évtizedben kialakult és manapság széles körben elfogadott nézet képezi, mely szerint az addikció kialakulása lényegében egy kóros tanulási jelenség, ahol az idegsejteket a kábítószerek „félreinformálják”, és olyan memórianyomok és viselkedési elemek „beégetésére” késztetik, amelyek az egyed egészséges lét- és fajfenntartó viselkedése szempontjából irrelevánsak (Kelley, 2004). A kutatások napjainkban arra koncentrálnak, hogy megértsék, vajon hogyan működik agyunk belső jutalmazórendszere, amely rávesz minket, hogy adott viselkedési elemeket megtanuljunk és végrehajtsunk. Ebben a fejezetben e második, neuroadaptációs megközelítés által elért eredményeket szeretném összefoglalni részletesebben, az egyes függőséget kiváltó vegyületek hatásmechanizmusát az adott fejezetekben találhatja meg az olvasó.