Már a Dunedin-vizsgálat is rámutatott egy lehetséges alternatív fejlődési útvonalra, azonosították az ún. felépülők csoportját (R), akiknél az antiszociális viselkedés csak gyermekkorra korlátozódott, felnőttkorukban inkább internalizáló problémákkal küzdöttek. White, Bates és Buyske (2001) prospektív vizsgálatukban közel 700 fiút követett nyomon 12 éves koruktól azzal a céllal, hogy a Moffitt által felvetett különbségeket tesztelni tudják. Hipotéziseik megfogalmazásánál nyilvánvalóvá vált, hogy ők számoltak azzal a csoporttal, amellyel eredetileg Moffitt (1993) nem foglalkozik, nevezetesen a serdülőkorból felnőttkorba átvezető antiszociális viselkedést mutató csoporttal. A vizsgálatban önbeszámolós kérdőívek segítségével mérték fel a bűnelkövetést. Az alacsony születési súlyt, illetve a koraszülöttséget rizikótényezőként kezelték. A harmadik adatfelvételi hullámban neuropszichológiai tesztekkel a verbális képességet, a kivitelező funkciókat és absztrakt fogalmak elaborációs képességét vizsgálták. A személyiségvonások közül az impulzivitást, az ártalomkerülést és a gátolatlanságot mérték. A család jellemzői közül a szocioökonómiai státuszt, a család szerkezetét (egyszülős, kétszülős), valamint a családi ellenségesség mértékét rögzítették. A vizsgálatban a bűnelkövetési pontszám alapján négy csoport fejlődési útvonalát tudták azonosítani, ezek közül az egyik a nem bűnelkövetői fejlődési útvonal. Sikeresen igazolódott az LCP- és az AD-csoport érvényessége, ugyanakkor egy negyedik, érdekes bűnelkövetői útvonalra is ráleltek a kutatók. Az eszkaláló bűnelkövetésű csoport (E) 12 évesen még viszonylag kevés problémát mutat, azonban az életkorral előrehaladva a megemelkedett bűnelkövetési pontszám állandósult. Ez a csoport 18 évesen az AD-csoporthoz hasonló pontszámokkal rendelkezett, de míg az AD-csoportot ezután csökkenő tendencia jellemzte, az E-csoport pontszáma kismértékben emelkedett, és 31 éves korra a perzisztens csoport bűnelkövetői „pontszámát” is meghaladta (1. ábra).