A második dekriminalizációs hullám Európából indult ki, de átterjedt Amerikára (Kanada és egyes latin-amerikai országok), illetve Ausztráliára és Új-Zélandra is. A droghasználók körében növekvő fertőzöttségi adatok, a növekvő beszerzési bűnözés, a látható utcai droghasználat miatt a kilencvenes évektől egyre több törvényhozó és jogalkalmazó tartotta alacsony hatékonyságú drogpolitikai stratégiának a fogyasztók üldözését, s a kriminalizáció helyett a közegészségügyi megközelítést szorgalmazta. Ez nagyrészt arra vezethető vissza, hogy az 1980-as évektől megjelenő és az intravénás droghasználók (IDH) között gyorsan terjedő HIV-járvány alapjaiban rengette meg az eddigi drogpolitikai elképzeléseket, és utat nyitott egy új paradigma, az ún. ártalomcsökkentés előtt. A drogfogyasztók kriminalizációja ugyanis olyan közegészségügyi állapotokat teremt, amelyek különösen kedveznek a vér útján terjedő fertőzések terjedésének: az IDH-k nem jutnak steril fecskendőkhöz, ki vannak téve a feketepiac és a hatósági üldözés bizonytalanságainak, és ennek megfelelően kockázatvállaló életmódot folytatnak, egzisztenciájuk instabil. Mivel az IDH-k nem a társadalomtól izoláltan léteznek, ezért problémáik kihatnak a nem fogyasztó többség életkörülményeire és a közegészségügy általános állapotára is.