A különféle konzultációs irányzatok egyetértenek abban, hogy a segítő kapcsolat alapja az empátia. Az empátia1 fogalmának kidolgozása és a segítő kapcsolat egyik alapelvvé tétele történetileg Carl Rogers személyközpontú, humanisztikus munkásságából származik, amelyben ez az érték központi jelentőségű. Empátia és a kliens elfogadása nélkül nehéz bármilyen segítő kapcsolatot megalapozni, és egy változási folyamatot elindítani a kliens oldalán. A segítő kapcsolat azt is jelenti, hogy a segítő igyekszik megérteni nemcsak a kliensben zajló pszichológiai folyamatokat, nemcsak a kettejük közötti interperszonális dinamikát, hanem a saját személyiségében zajló pszichés folyamatokat is. Ezért fontos, hogy a konzultánsképzés integráns része legyen az önismereti munka – megtapasztalni a konzultáció folyamatát a „kliens” szerepében, illetve a szupervízió vagy az esetmegbeszélés, ahol a segítő saját lelki folyamatait is igyekszik megérteni. A segítő ugyanolyan aktív részese a folyamatnak, a megértés vagy a változás előidézésének, mint a kliens; ugyanezt fordítva is megfogalmazhatjuk, a kliens ugyanolyan aktív részese a segítésnek, mint a konzultáns. Ebben az értelemben nem a konzultáns segít a kliensen vagy a kliensnek (mint passzív résztvevőnek), hanem mindketten aktívan hozzák létre a segítés folyamatát. Ez még akkor is így van, ha a segítőtől elvárhatjuk, hogy az általa teremtett segítő atmoszféra, a segítő készségei erőteljesebben facilitálják a klienst abban, hogy megértse jelen helyzetét, és elindítsa a változás irányába. Ebben az értelemben a konzultáns nem „gyógyítja” a „passzív”, tehetetlen és ellenállást mutató klienst, hanem „vele van”, „együtt van vele”. Ez az „együttlét” azonban nem puszta meghallgatása a kliens panaszainak, hanem az „együttlétnek” a klienssel megosztott lelki folyamatai facilitálják a kliens fejlődését. Ha sarkítva jellemezni akarjuk ezt a kapcsolatot, akkor a konzultáns nem „csinál” valamit, hanem „van” a kapcsolatban. Előtérbe kerül, hogy a konzultáns hogyan gondolkodik arról, hogy mit csinál. A „mit” kérdése után a „miért” következik: miért teszi a konzultáns éppen azt, amit tesz. Optimális esetben a konzultáns „fejében” egy fejlődési orientáció működik (Duffy, 1990), azaz a kliens problémáit, kríziseit nem betegségként fogja fel, hanem olyan kihívásokként, amelyekkel a kliens, kihasználva fejlődési potenciálját, meg tud birkózni, vagy legalábbis a jelenleginél egy jobb életminőséget tud elérni. Nem véletlen ezek után az sem, hogy a pszichoedukációs technikáknak miért jut kiemelkedő szerep a konzultációban, szinte irányzattól függetlenül. Az edukációs szemlélet már eleve egy fejlődési modellben gondolkodik: megfelelő készségek elsajátításával – melyek előzőleg hiányoztak vagy elégtelenek voltak – az egyén fejlődése megindul vagy felgyorsul.