A drogjogi szabályozás és a választott drogpolitika kérdése számos országban politikai csatározások színtere. E ténynek sajnos gyakran következménye, hogy a jogszabályok sokszor nem a valós helyzetre és a gyakorlatban előforduló jelenségekre kínálnak adekvát válaszokat, és a hatóságok a közegészséget ténylegesen fenyegető, vagy a társadalomra igazi veszélyt jelentő szereplők (jelen esetben a drogkereskedők) helyett a könnyű célpontot nyújtó drogfogyasztók elleni harcra fordítják energiáikat, Magyarországon például a drogos büntetőeljárások közel 80%-a egyszerű fogyasztók ellen indul. A politikai motiváció következtében időnként olyan szakaszok is bekerülnek a Btk. drogjogi rendelkezései közé, amelyek aztán néhány évvel vagy évtizeddel később úgy kerülnek ki onnan, hogy egyetlen eljárást sem indítottak miattuk.1 Jó példa erre a „nagy nyilvánosság előtti kábítószer-fogyasztásra való felhívás” és a „kábítószer előállításához vagy termesztéséhez szükséges műszaki, tudományos ismeretek átadása” bűncselekmények ma már nem, de az elmúlt 2 évtizedben éveken keresztül létező tiltása. E szakaszok a kábítószerek elleni hatékony állami fellépéshez aligha adtak muníciót (eljárások egyáltalán nem, illetve csak elhanyagolható mértékben indultak miattuk), ellenben hozzájárultak a drogjogi szabályok túlkomplikálásához és áttekinthetetlenné tételéhez. A szabályozás 2009-ben is rendkívül bonyolultnak tekinthető, és egységes jogalkalmazás híján komoly jogbizonytalanságot, sőt időnként a jogegyenlőség hiányát is okozza.