A 20. század második felében kialakuló modern tömegturizmus fejlődésének egyik meghatározó színtere Németország volt, így nem véletlen, hogy a korai turizmuskritikákban is fontos szerepet játszottak a német szerzők. Enzensberger (1958) szerint a turizmus addig igazi, amíg az ember egészségét vagy képzését, illetve a személyiség fejlődését szolgálja. Ezen túl viszont nem más, mint egy manipulált árutömeg, amely a fogyasztói társadalomban amúgy is jellemző módon a profitszerzés céljainak van alárendelve. Ezen társadalompolitikai alapokon nyugvó turizmuskritikájával Eizensberger egészen a ’80-as évekig komoly hatást gyakorolt a további turizmuskritikákra (Rein–Strasdas, 2015). Az előzmények közül ugyancsak kiemelést érdemel Doxey (1975) és Krippendorf (1984) munkája. Doxey, korát jóval megelőzve, már a ’70-es évek elején felhívta arra a veszélyre a figyelmet, hogy a túlzottan sok turista irritálhatja a helyi lakosságot, és kidolgozta a lakosság és a turisták közötti konfliktus mérésének a módszerét. 1996-ban Jeremy Boissevain (Boissevain, 1996) brit antropológus publikálta tanulmányát Coping with tourists: European reactions to mass tourism címmel. (Magyarul körülbelül annyit tesz, mint Elviselni a turistákat: az európaiak reakciója a tömegturizmusra.) Málta példáján keresztül ismerteti téziseit, a következőket mondva: 1956-ban Máltán az egyedüli turisták a szigeten állomásozó brit katonák rokonai voltak. A ’60-as években a turistákat a helyiek meleg vendégszeretete fogadta és kísérte tartózkodásuk során. Az 1990-es évekre a turisták olyan „árucikkekké váltak, melyeken Málta gazdasága nyugodott”. Az antropológus maga is hosszú ideig élt Máltán, ezáltal saját maga is megtapasztalta az évtizedek alatt végbemenő változásokat. Egyre több olyan hír jelent meg a sajtóban, mely a helyiek turistákkal szemben kifejezett nemtetszéséről tudósított. Ez legtöbbször a különböző kultúrájú emberek eltérő viselkedéséből és öltözködési szokásaiból adódott, de nem egy olyan hír röppent fel, mely a helyiek és a vendégek közötti konkrét összetűzésről, akár tettlegességről számolt be. Ennek következtében Boissevainban is felmerült a kérdés, hogy vajon a máltaiak továbbra is tárt karokkal várják-e a majd a szigetre érkező turistákat. A pár évtized alatt a helyiekben lezajlott attitűdváltozás késztette végül az antropológust könyve megírására, tapasztalatainak publikálására. Bosselman, Peterson és McCarthy (1999) tanulmánya a növekvő turizmus jelentette kihívásokról szólt. Már ekkor felvázolták a turisták és a fogadók (helyiek) közti szimbiózisszerű kapcsolatot és a turizmus nyújtotta lehetőségeket, de az abban rejlő veszélyeket is. Javasolták, hogy a turizmus szervezésébe a helyi lakosságot is vonják be, mai kifejezéssel élve „alakuljon ki valódi párbeszéd turisták és helyiek között”. Az élményszerzés egyediségének biztosítása szintén nagy kihívást jelent a tömegturizmus kezelése során. Több kutatás is bizonyította, hogy alig-alig alkalmaznak árazási stratégiákat a fenntarthatóság növelése érdekében, illetve sok fogadóterületen alig forgatják vissza a gazdasági hasznot az értékek megőrzésébe, fenntartásába. Kiderült továbbá, hogy a kulturális örökség „ipara” éppannyira a turisták számának növelésére koncentrál, mint a turizmus. Elsőként Kotler (1971) nyomán terjedt el a de-marketing fogalma, mely a hatékony marketingmix egyik alternatív eszközeként értelmezhető. A de-marketing fogalma a kínálat csökkentését jelenti a piaci egyensúly helyreállítása érdekében. Könnyen belátható, hogy ilyen marketingstratégiára, azaz például a de-marketing használatára túlkereslet esetén kerül sor. Ezt a fajta intézkedést jellemezheti tartós áremelkedés (mely hosszú távon a kereslet csökkenéséhez vezet), illetve más termékekre való váltás, azaz más desztináció, attrakció középpontba helyezése. Egy, a Luzerni Egyetem által vezetett összehasonlító vizsgálat (Tourism destinations under pressure, azaz Turisztikai desztinációk nyomás alatt címmel) során világszerte több turisztikai desztinációt vizsgáltak. A listán többek közt – a teljesség igénye nélkül – szerepel Ohrid (Észak-Macedónia), Baku (Azerbajdzsán), a Nagy-korallzátony (Ausztrália), Bécs (Ausztria), Kasane (Botswana), Cozumel szigete (Mexikó) és Juist szigete (Németország). A kutatásban a turizmusfejlesztés indítékait (drivers) és az innovatív megoldási javaslatokat vizsgáltak (Weber, 2017). Kiderült, hogy a jelek szerint minden országban vannak ún. turisztikai hot spotok, melyeket főszezonban látogatók tömege keres fel, és ahol a túlzott tömeg már problémát jelenthet az ott élő lakosság számára, vagy veszélyezteti a turizmust generáló vonzerőt. (Ilyen például a természeti világörökségi helyszínekre irányuló túlzott turizmus. A Plitvicei-tavak esetében adminisztratív korlátozásokkal kellett visszaszorítani a turisták számát.) Érdekes, öngerjesztő folyamatok játszódnak le a turizmusban: sokak szemében a turisták tömeges jelenléte pozitívumként értelmezhető, és maguk a látogatók is arra a következtetésre jutnak, hogy ha egy adott desztinációt sokan keresnek fel, akkor az biztos népszerű (trendi, cool stb.) helyszín, tehát „megéri az árát”. Mindazonáltal ha a desztináció teherbíró és befogadóképessége eléri maximumát, komoly problémákkal kényszerülnek szembenézni a turizmusban érintett résztvevők, illetve komoly hátrányokat kell elszenvedniük a helyi lakosoknak, és ezt a jelenséget nevezik túlturizmusnak. Az ilyen helyzetek előfordulása egyre gyakoribbá válik, és a túlturizmus növekvő tendenciát mutatott az elmúlt években. A túlturizmus jelenségének számos oka van, mely túlmutat a turisták megnövekedett számán. A marketingtevékenység változása, a közösségi médiák elterjedése és megnövekedett intenzitása mellett az újfajta attrakciók megjelenése és elterjedése és az azokhoz való egyre szélesebb körű hozzáférés, valamint a turisták viselkedésében és preferenciáiban megfigyelhető változás együttesen eredményezi a túlturizmust.