Mindazonáltal Heltai – Gutt elméletére támaszkodva – a fordítás tágabb értelmezése mellett foglal állást: úgy véli, hogy a fordításban is a kommunikáció törvényszerűségei uralkodnak, e szerint pedig megkülönböztethetünk egy- és kétnyelvű, azaz nyelven belüli és nyelvek közötti fordítást. Ez alapján a nyelven belüli és nyelvek közötti fordítás is értelmező nyelvhasználat (Heltai, 2014, 261), vagyis ebben a tekintetben hasonlók. A fordítás tehát tulajdonképpen másodlagos kommunikációs helyzetben történő nyelvhasználat, amelynek szükségességét a befogadóknak az eredetitől eltérő kognitív környezete teremti meg (Heltai, 2014, 261–262). Gutt szerint:

A fordítástudomány mint interdiszciplináris tudományág több diszciplína eredményeit is felhasználja, és – ahogyan Mary Snell-Hornby is rámutat – a fordítás fajtájától függ, mely tudományágak és milyen mértékben vannak hatással az adott területre (Snell-Hornby, 1995, idézi Heltai, 2014, 69). Felmerül tehát a kérdés, hogy hol kezdődik és hol ér véget a fordítástudomány. A nyelven belüli szakfordítást sorolhatjuk-e a fordítástudomány körébe, vagy inkább már a szakmai dokumentáció, tudásmenedzsment vagy akár a terminológia tudományának hatókörébe esik? Tulajdonképpen ezt a kérdést teszi fel Schäffner is 1999-es munkájában: hol áll meg a fordítás, és veszi át a helyét valami más, például a szakszövegírás vagy a kiadványszerkesztés? (Schäffner, 1999, 100, idézi Zethsen, 2009) Schäffner abból indul ki, hogy a folyamatos technikai újítások befolyásolják a fordítás jellegét, vagyis egyre több és több dolog fog tartozni a fordítás fogalmához; és ha ez így van, akkor a fordítás fogalmának újradefiniálására lesz szükség. Zethsen szerint nincs mit újrafogalmazni, ugyanis a mai napig nincs konszenzus a fordítás fogalmának értelmezésében (Zethsen, 2009). Így a valós kérdés inkább az, hogy mit is fogalmazzunk újra, mi is tulajdonképpen a fordítás.