A képregények vizsgálatának és használatának az irodalomértési hagyományoktól részben eltérő módjait érzékelhetjük, amikor a bande dessinée a kilencedik művészetként (általában a hetedikkel, a filmművészettel összehasonlítva – Groensteen 1990), sajátos nyelvként (Peeters 1998, 2004), jelrendszerként vagy egyszerűen csak „rendszerként” jelenik meg (Groensteen 1999). Ebből a hagyományból érkezve, ugyanakkor ezzel vitatkozva jöttek létre a médiaként vagy médiakultúraként értett képregény, illetve bande dessinée sajátosságainak és jelenségkörének vizsgálatai, köztük az elbeszéléselméleti hagyományt a médiaközegek sajátosságaira érzékeny elméleti belátásokkal ötvöző médianarratológiai megközelítésmódot érvényesítő Philippe Marion munkái (Marion 1993). A belga médiatudós követőjének tartja Harry Morgant is frankofón képregényelemzés-történeti cikkében Saâd-Edine Fatmi, amelyben a Morgan által javasolt sztripológiát (stripologie) – éppen Morgan nyomán – a szemiológiai hagyománnyal való törésként értelmezi (Fatmi 2011). Harry Morgantől vett idézeteket felhasználva érvel meggyőzően amellett, hogy a szerzőnek a rajzolt irodalmakra vonatkozó elmélete rokonítható a médianarratológiával, mivel a mediatikus elrendezés, a diszpozitív „tartalomalakító” hatására és a „tartalom” diszpozitívra tett hatására is figyelemmel van. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy ami Fatminak a „szemiológiától a sztripológiáig” alcímet viselő tanulmányában különbözőnek tűnik, a szemiológiától való elmozdulásként (mint Peeters elmélete) vagy törésként (mint Morgané) jelenik meg, az a médiakulturális elemzés nézőpontjából inkább hasonlónak látszik, és a szemiológiai hagyomány részének tekinthető. Igaz ez a történetet (narratív tartalmat) és elbeszélést a jelölő és jelölt kettősségének mintájára elgondoló modális narratológiai előzményekre visszavezethető médianarratológiára is (Maksa 2008).