A populáris irodalom és kultúra egyetemi berkekben történő vizsgálatának számos nehézséggel kellett megküzdenie a francia nyelvterületeken, amíg eljutottunk oda, hogy napjainkban a médiakultúra kutatása intézményesültnek tekinthető. 1970-ben a franciaországi Cerisyben megrendezett konferencia témája a parairodalom volt (Arnaud et al. 1970) – ez tekinthető azon irodalmi forma első elismerésének, amelyet az intézmények korábban még nem legitimáltak. A terminus a hatvanas évek végén született meg, és Pierre Massart elemzése szerint egy kulturális törés tüneteként is felfogható: olyan társadalmi-politikai-kulturális folyamatok találkozási pontja ez a periódus, mint az egyre szélesedő középosztály térnyerése miatt megváltozó osztályviszonyok, a felsőfokú végzettség megszerzésének lehetősége, a tömegmédiumok egyre növekvő súlya, vagy a nemi és társadalmi szerepek átértékelődése. Egyre többen lesznek olyanok az akadémiai szférában is, akik vállalják annak a „kockázatát”, hogy nem legitimált irodalmi szövegekkel foglalkoznak. Charles Grivel mérföldkőnek számító munkája (Grivel 1973), amely az olvasói érdeklődés felkeltésének és fenntartásának problémái iránt érdeklődött, az 1870 és 1880 között Párizsban, könyv alakban publikált regények vizsgálatán alapult (a körülbelül háromezer kötetnyi korpuszból egy kétszázas mintát kiválasztva), függetlenül attól, hogy az adott szöveg a populáris vagy az elit irodalom területéhez tartozott. Néhány évvel később pedig a Limoges-i Egyetem irodalomtörténészei jelentették meg kezdeményező erejű munkáikat: Ellen Constans, aki a Francia Kommunista Párt aktív tagja is volt, a szentimentális regényekkel (Constans 1999, 2007), Jean-Claude Vareille pedig a populáris regényműfajok (és mindenekelőtt a korai bűnügyi regény) esztétikájával foglalkozott (Vareille 1980, 1989, 1994). Fontos megemlíteni azokat a belga és québeci irodalomtörténészeket (Jacques Dubois, Marc Lits, Paul Bleton, Julia Bettinotti) is, akik a francia irodalmi rendszerhez képest periférikusabb pozícióban voltak, s akiknek az életműve talán e pozícióból kifolyólag is tudott kezdeményező erejűvé válni. Egy következő lépésben világossá vált az is, hogy az irodalmi szövegekről nem lehet úgy beszélni, hogy egyfelől ne vegyük számításba azt a kulturális és gazdasági kontextust, amelyben megszületnek és befogadásra kerülnek, másfelől pedig ne követnénk nyomon az írott médiumokban születő szövegekből készült adaptációkat vagy azokat a hibrid műalkotásokat, amelyek különféle kódok keveredésén alapulnak (képregény, fotóregény, filmregény stb.). Ennek a felismerésnek lett a következménye a médiakultúráról és annak jellegzetességeiről szóló reflexió (Lits 1999, Migozzi 2005). A különféle horizontok felől érkező kutatók (irodalomtörténészek, történészek és médiakutatók) aztán egyre szervezettebb formákban működtek együtt, s ennek lett fontos állomása az, amikor 2011 májusában a Limoges-i Egyetemen megalakult az LPCM, vagyis az Associations des Chercheurs en Littératures Populaires et Cultures Médiatiques.