1989-ben a privatizációs verseny mindenki számára nyitva állt, aki vállalta a vállalkozói szereppel járó összes kockázatot – ideértve a tönkremenést, a szívinfarktust, a börtönbe kerülést2 és a maffialeszámolásokban kiosztásra kerülő halálos lövedékeket is. Az állami vagyonkezelők fokozatosan szélesítették a kedvezmények körét: 1992 táján már 75 M Ft készpénz is elegendő volt ahhoz, hogy valaki megvásároljon egy 1 Mrd Ft értékű vállalkozást. Másképpen fogalmazva: ez a konstrukció több mint 90%-os árkedvezményt jelentett. Szociológiai értelemben ugyanahhoz a hazai vállalkozói körhöz került volna a kis- és középvállalati vagyon, ha az állami vagyonkezelők más elveket, más értékesítési technikákat alkalmaztak volna.

Nem lehet eléggé hangsúlyozni annak jelentőségét, hogy ebben a méretkategóriában – az akkori magyar viszonyokhoz képest – olyan vállalkozások kerültek magánkézbe, amelyek lényegesen meghaladták a 80-as években „természetes módon” kialakult kisvállalkozások méreteit és profitabilitását. Ezekben a cégekben 1 Ft-nyi új befektetésre alappal remélhettek ennél sokkal több profitot – különösen egy olyan időszakban, amikor a banki hitelek reálkamata negatív volt és az adókerülésnek is ezernyi módja volt.

Egészen bizonyos, hogy az egyes iparágak specialistái, amíg élnek, vitatkozni fognak azon, hogy nem lett volna-e jobb, ha x külföldi szakmai befektető helyett y szerzett volna tulajdont Magyarországon. Nem hiszem, hogy ilyen típusú kérdésekre valaha is lehet végérvényes, mindenki számára elfogadható választ adni. A fontos az, hogy ezekben a monopolizált ágazatokban megszűnt az állami tulajdon, általánossá vált vagy legalábbis is kialakulóban van a verseny. A privatizáció után kialakult erőviszonyok három vagy öt év múltán megváltozhatnak. Jó példa erre a ferihegyi repülőtér privatizációja: a cég, illetve a hozzá tartozó koncessziós jog a 2005-ös első tranzakciót követően – ahol a vevő angol volt – spanyol, német, spanyol, majd pedig kanadai tulajdonba került (6.3.3.). Az első privatizációs döntéssel „csak” annyi történt, hogy a nemzeti határokat nem ismerő verseny szelleme kiszabadult a palackból – és ez a lényeg.

A fentiekből következően elégséges alapunk van ahhoz, hogy Magyarországra vonatkozóan visszautasítsuk a kelet-európai privatizációkkal kapcsolatos korai értékelésének azt a központi gondolatát, miszerint a „privatizáció = nómenklatúra-privatizáció”3. A privatizáció nyomán Magyarország nem lett néhány százmilliárdos és több millió koldus országa. A bukott rendszer legfelsőbb és legszűkebb politikai elitje, illetve az 1989 előtti nagyvállalatok első számú vezetői végeredményben nem tudták megszerezni maguknak ezeket a legértékesebb állami cégeket. Egyébként ez sem magyar specialitás. Vezető pártfunkcionáriusból vagy szocialista nagyvállalat első számú vezetőjéből milliárdosnak lenni más posztszocialista országban sem sikerült senkinek. Még azokban az országokban sem, ahol a „kemény mag” vállalatai a privatizáció során oligarchák kezébe kerültek (pl. Oroszország, Ukrajna). A mai oligarchák túlnyomó többsége ugyanis – már csak életkora okán is – 1990 előtt ismeretlen és/vagy jelentéktelen szereplője volt országának.4

Másfelől nem szeretném elhallgatni azt a korábban már részletesen kifejtett aggodalmamat, hogy a legértékesebb társaságokat magasabb áron, a nemzetgazdaság szempontjából sokkal jobb feltételekkel is el lehetett volna adni. A Mol (6.7.) és a szállodaipar felének (Danubius,5 HungarHotels6) aprópénzért történő eladása, a Malév (6.3.2.) körüli szerencsétlenkedések, a villamosenergia-lobbi másfél évtizedes szabotázsa (6.5.) vagy az Antenna Hungária eladásának 1995. évi blokkolása (6.8.) bizonyosan felkerül majd a magyar gazdaságtörténet által is szamontartott kudarcok listájára. Ráadásául a fentebb idézett esetek egy részében nemcsak azzal érte veszteség a magyar államot, hogy elmaradt vagy alacsony volt a privatizációs bevétel, hanem azzal is, hogy indokolatlanul magasak maradtak a termelési költségek, amelyek azután beépültek az árakba is. A félig privatizált villamosenergia-iparban – például – a veszteségek azáltal keletkeztek, hogy csak a magántulajdonban álló erőművek és áramszolgáltatók számolhattak el normális nyereségtartalmú árat. Az állami erőművek és a végül állami tulajdonban maradt MVM-központ legalább egy évtizeden át afféle fejős tehénként kénytelen volt lemondani a profitról annak érdekében, hogy az áram átlagos árának emelkedése fékeződjön (6.5.).

A privatizációs apparátusok és a mindenkori magyar kormány védelmében persze azt is hangsúlyozni kell, hogy Magyarország sosem volt egy súlycsoportban az alkuk során velük szemben álló multinacionális nagyvállalatokkal és egyedi nagybefektetőkkel. Ezek a cégek olyan hatalmasságok – mondhatni: szumóbirkózók –, akik tőkében, professzionalistásban sokszorosan nagyobb erőket tudnak megmozgatni, mint a magyar privatizációs apparátusok. Ezen a tényen nem lehet változtatni. Mint ahogyan az is a megváltoztathatatlan realitásokhoz tartozik, hogy a transznacionális cégek egymás közötti globális versenye és együttműködése a magyar gazdaság tulajdoni viszonyait is meghatározza.

A kemény maghoz tartozó cégek (6.1.) többsége képes volt meggyőző módon és mértékben javítani a működés hatékonyságát, a szolgáltatás színvonalát, és most már működik az árverseny is. De vannak fontos ellenpéldák, azaz rosszul működő privatizált nagyvállalatok is. Hogy ez miért van így, arról kevés általánosítható információval rendelkezünk. Vélhető, hogy részben kultúrák konfliktusáról van szó. A külföldi tulajdonosok és a hazai menedzsment konfliktusait a szokásos „ügynök–megbízó” ellentéten túl még az is terheli, hogy külföldiek és magyarok kölcsönösen nem értik egymást. Feltehetően szerepe van a vártnál kisebb hatékonyságjavulásban a hazai kulturális tőke hiányának is, annak, hogy a magyar gazdaság kemény magját a hazai környezetben magyar vezetők működtetik, és ebben a körben a nagy rendszerek működtetéséhez szükséges kooperációs készség – melynek fontosságát Fukuyama (1997) is hangsúlyozza – még mindig nem alakult ki. Nyilván sokat árt a vállalati szintű hatékonyság javulásnak az is, hogy a kemény mag cégeinek többségét több lépcsőben értékesítettük, így akár 6-8 éven át is fennmaradhatott a vegyes tulajdonlással összefüggő bizonytalanság, az ellenérdekű tulajdonosi felek civódása, a „közös felelőtlenség”.

Nézzünk azonban szét Kelet-Európában! Nem kétséges, hogy a „kemény mag” privatizációjában mindenkit megelőztünk. A 90-es évtized közepén mindenkinél előbbre tartottunk a szabályozás területén, előbbre jártunk a tranzakciókban, előbbre voltunk az új struktúrák konszolidációjában. Azóta a többiek utolértek, és lényegében ugyanazt az utat járták be. Ma sincs ellenpélda arra, hogy lett volna más és jobb megoldás!