Mihályi Péter

Privatizáció és államosítás Magyarországon III.

Viták, megoldások, értékelések

12.5.4. Túl gyorsan vagy túl lassan ment végbe a privatizáció Magyarországon?

Erre az utókor nézőpontjából természetes módon felmerülő kérdésre egyaránt lehet igenlő és tagadó választ adni:

Túl gyorsan,
- mert az ipar és a mezőgazdaság átalakulása szélsebesen ment végbe, üzemek ezrei kényszerültek összetöpörödésre vagy bezárásra;
- mert Magyarországon 1997-re nagyjából befejeződött a folyamat, Kelet-Németországot kivéve mindenütt másutt lassabb volt a tulajdonváltás. Nekünk sem kellett volna kapkodni.
Túl lassan,
- hiszen még bő 10 évvel a rendszerváltás után működött,1 sőt esetenként még 2019-ben is működik egy sor elavult struktúrájú, gyenge minőségű árut vagy szolgáltatást nyújtó cég. Bár az iparban, a szolgáltatásokban, sőt a mezőgazdaság nagyobb részében is a magánvállalkozások néhány év alatt túlsúlyba kerültek, azért még 2019-ben is volt jelentős üzleti értéket képviselő, valódi vállalat 100%-ig állami tulajdonban: Magyar Posta, MVM-csoport, Szerencsejáték Zrt., MFB, MÁV stb.;
- mert a települési önkormányzatok tulajdonában cégek százai vannak, a termőföldpiac liberalizációja még 2024-ben is beláthatatlanul távolinak tűnik, s ez minden kétséget kizáróan döntő oka annak, hogy a magyar mezőgazdaság 30 évvel a rendszerváltás után mind abszolút, mind – a versenytársakhoz viszonyítva – relatív értelemben rosszabb állapotban van, mint azt megelőzően.

Részigazságként tehát mind a két állítás megállja a helyét. Összességében mégis úgy gondolom, hogy nemzetközi összehasonlításban viszonylag gyors, mégis a lehetőségekhez képest túlzottan lassú volt a folyamat. Az idő igazolta Jánossy (1969) korábban már többször idézett, kvázifejlettség-tanulmányát (1.1.5.), amelyben a szerző már jó előre felvetette a változások időbeli menedzselésének nagy dilemmáját. A kvázifejlett állapot felszámolása éppen azért annyira nehéz, mert csak lépésenként és mégis a termelés teljes frontján egyidejűleg valósítható meg. Ebben az értelemben a privatizáció egyfajta sokkterápia. Az egyik feladat éppen a rossz társadalmi konszenzusok megtörése, és ez indokoltságát, működési logikáját tekintve nagyon hasonló ahhoz, amit a makroökonómiában az inflációs várakozások megtörése kapcsán triviálisnak tekintünk. A sokkterápia másik funkciója, hogy elemeire szabdalja azt a – jobb híján mondjuk így – fertőzési láncot, amelyen keresztül az egymással szükségszerűen szoros vevői-szállítói kapcsolatban álló, de rossz hatékonysággal, rossz minőséget előállító vállalatok végül is az egész nemzetgazdaság előrehaladását fékezik. Az imént idézett, Jánossy Ferenctől származó gondolat fényesen beigazolódott a rendszerváltást követő gyors reformok során. A teljes körű liberalizáció, a csődtörvény, a pénzintézeti törvény és a szövetkezeti törvény együttes hatása nyomán a magyar ipar valóban megtisztult, a kvázifejlett vállalatok többsége tönkrement, átalakult. Megszűnt a sorban állás és a körbetartozás, megszűnt az az évtizedes probléma, hogy rossz minőségű alapanyagokból még a legjobb vállalatok is csak vacak terméket tudtak előállítani. És igaznak tűnik ez az állítás – csak éppen megfordított előjellel – a mai magyar mezőgazdaság esetében is. Miután a rendszerváltást követő reformok nem valósultak meg „a termelés teljes frontján egyidejűleg” – a magyar mezőgazdaság továbbra is kolonc a nemzetgazdaság nyakán.

A rendszerváltás hajnalán – az ún. gradualizmus- vagy sokkterápia-vita során – számos kiváló nyugati közgazdász, köztük olyanok is, aki közelről és jól ismerte a kelet-európai, illetve a szovjet gazdaság működését, azt az álláspontot képviselte, hogy először a piacgazdaság és a polgári demokrácia intézményrendszerét kell kiépíteni, és csak azután szabad liberalizálni a gazdálkodási feltételeket és alapjában megváltoztatni a tulajdonviszonyokat.2 A gyakorlatban azonban kiderült, hogy egyetlen posztszocialista ország sem választotta – vagy legalábbis nem tudta sikerre vinni – ezt a megoldást. A választás lehetősége a kormányzó elitek kezében volt. Azokban az országokban, ahol az elitek elkötelezettek voltak az azonnal liberalizáció és a gyors privatizáció mellett, – ezen lépéseket követően – viszonylag hamar végbement az intézmények átalakítása is. Magyarország ezek közé tartozott. Ott viszont, ahol a kormányzó elitek a fokozatosságra, az óvatosságra, a társadalom tűrőképességére való hivatkozással késleltették a liberalizációt és a privatizációt, valójában az történt, hogy az elitek saját maguk meggazdagodására és monopolpozíciók kiépítésére használták fel a rendelkezésükre álló időt. Végső soron ez magyarázza, hogy Oroszországban és számos más szovjet utódállamban miért és miként csúszott át a gazdasági hatalom a helyi oligarchák kezébe (9.1.5.).3

A piacgazdaság valódi, nem tervezett költségei. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy 1989 táján mind a közgazdászok, mind a politikusok alábecsülték a privatizációval és a társasági forma felvételével (corporatisation) járó valóságos reálgazdasági költségeket.

Az átalakuló vállalatok számára leginkább két területen jelentkeztek ezek az „új” költségek. Az állami vállalatok mindegyike tőkehiányban, pontosabban szólva forgótőkehiányban szenvedett. Ez persze nem volt véletlen – a tervgazdasági logika szerint a vállalatok forgóalaphiányát a központi bank forgóalappótló hitelei biztosították, s ezek állandó elemként épültek be a vállalatok forrásaiba. Amikor viszont az MNB feladta ezt a funkcióját, a vállalati szférában senki sem pótolta. Nem vállalhatták könnyen át ezt a szerepet az újonnan létrejött kereskedelmi bankok sem, mivel a tőkehiányos vállalatok egyszersmind hitelképtelenek is voltak.
A másik nagy terület az értékesítési-marketingtevékenység, és általában a látvány, a láthatóság volt. A szocializmusban, a hiánygazdaság körülményei között e nélkül is lehetett működni. Ameddig a vállalatok tehették, okkal és joggal nem költöttek ezekre a tevékenységekre. A kapitalista gazdaság – ezzel szemben – a túlkínálatra, a versenyre épül. A cégeket ez rákényszeríti arra, hogy kutassák a piacot, termékeiket reklámozzák, növeljék az értékesítési pontok számát, a vevőket, illetve az ügyfeleket vonzó körülmények között fogadják.

Éppen fordított előjelű változás történt, mint ami az 1945-ös rendszerváltás idején zajlott le és aminek jelentőségére annak idején Bródy (1967) hívta fel a figyelmet. 1945 után az egyéni parasztgazdaságok állóeszközparkja és gazdasági épületállománya veszett kárba, s ezek pótlására sok milliárd forintnyi állami beruházásra volt szükség. A nemzetgazdaság szintjén azonban az akkor épült tsz-istállók és tsz-magtárak ugyanúgy nem jelentettek többletkapacitást, mint ahogyan az 1990 és 2009 között épült egyéni tulajdonú istállók és egyéni tulajdonú magtárak sem, amelyek a megszűnt tsz-telepeket pótolták (1.2.2.).

És a történetnek, az átmeneti korszak történetének még nincs vége. Már az 1990-es évek közepén jól látható volt, hogy a szétszedés, a dekoncentráció periódusát követni fogja a rekoncentráció: a nagy energiával szétszedett telephelyek, hálózatok újra összeállnak. Nem feltétlenül abban a formában, mint ahogyan állami vállalatként működtek, s főként nem ugyanaz lesz a belső ösztönzési mechanizmus. De ez nem változtat sem a felületes látszaton („újra összeálltak a tröszti vállalatok”), sem azon, hogy a rekoncentráció folyamata ismételten hatalmas tranzakciós költségekkel jár. Ebből a nézőpontból szemlélve érthető, hogy amikor a 90-es évek közepén a magyar társadalom szembesült a bankrendszer és az energiaszektor átstrukturálásának költségeivel, megdöbbent, fel volt háborodva és indokolatlannak vélte az átalakítással járó költségeket.4

Miért volt ilyen lassú? Hogy miért húzódott el ennyire a privatizáció, azt utólag nem nehéz megmagyarázni. Egyfelől az állami tulajdon fenntartása – sőt esetenként a visszaállamosítás (3.9.) – a folyamatosan változó gazdasági környezetben lehetőséget teremt egyes társadalmi csoportok közötti jövedelemátcsoportosításra. Az a tény – például –, hogy a villamosenergia-ipar egyes kulcspozíciói állami tulajdonban vannak, lehetőséget ad arra, hogy a mindenkori kormány közvetlenül is beavatkozzon az árképzésbe. Ez a lehetőség nyilvánvaló módon kedvez a megcélzott választói csoportoknak (közepes jövedelműek, nyugdíjasok), miközben a szektor finanszírozásához szükséges költségek a közvélemény számára szinte láthatatlan módon szétterülnek a gazdaság egészében. De ugyanez mondható el a MÁV vagy a Posta esetében is, ahol az árszabályozás lehetőségén túlmenően a mindenkori kormány még kb. 100 ezer munkahely védelmét is közvetlen ráhatással, tulajdonosi parancsokkal igyekszik garantálni.

Másfelől a redisztribúciót lehetővé tevő állami tulajdonlás közvetlen, nyers hatalmi érdekeket is szolgál. A megmaradt állami vállalatok nemzetgazdasági arányokat tekintve már nem termeltek számottevő anyagi forrást, sőt – egyes kivételektől, mint a Szerencsejáték Rt., a Magyar Posta, vagy az MFB-től eltekintve – csak vitték a pénzt. Arra azonban bőven kínálkozott lehetőség, hogy a nagy politikai pártok és egyespárt közeli vállalkozók közbeszerzési és/vagy szponzorációs pályázatok útján merítsenek az állami forrásból.5 Mi több, az állami cégek folyamatos tulajdonlása abból a szempontból is jól jön a mindenkori kormánypártoknak, hogy vezetői testületeikbe ezerszámra lehetett elhelyezni az újonnan kialakult pártnómenklatúra kádereit.6 (A szám nem túlzás! 2009-ben az MNV Zrt.-hez 370 gazdasági társaság tartozott. Ha egy cégben átlagosan 8 IG- és FB-tag van, akkor ez közel 3000 pozíciót jelent.)

S végül van egy harmadik magyarázat is: a privatizáció időbeli lefolyása szorosan alkalmazkodott a négyévenkénti választások ciklusához. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a választások előtt és után egy-egy évvel – azaz 1994, 1998, 2002, 2006 és 2009 táján – a privatizációs folyamat rendre lelassult vagy megállt. Így tulajdonképpen az 1988-tól számított 20 esztendő a privatizáció szempontjából csak 10 évet jelentett. A 2009-es év különleges év volt a rendszerváltás utáni magyar parlamentarizmus történetében, mert először merült fel komolyan az előrehozott választások lehetősége. Ezért már a 2009-es év egésze is meglehetősen eseménytelen volt a privatizáció szempontjából. Hasonló volt a helyzet 2011/2012 fordulóján is.

Ha a gazdaság szereplőinek nézőpontjából vizsgáljuk a kérdést – hogy ti. miért húzódott el ennyire a privatizáció –, akkor érdemes ismét visszanyúlni a könyvünk elején bemutatott háromszereplős modellhez (1.2.). A rendszerváltás követő két évtizedben a politikai hierarchia csúcsán álló miniszterelnökök között egy sem akadt, aki meggyőződéses híve lett volna a jelzők nélküli piacgazdaságnak és a privatizációnak, s ezt nyíltan vállalta volna is.7 A kormányzó pártok és az államapparátus bürokráciája, ideértve az állami vagyonkezelő szervezeteket is, szintén nem ellenezte az állami tulajdon széles körű fennmaradását: volt kit irányítani, volt kinek parancsolni, volt feladat.

A privatizáció elhúzódása megfelelt az állami – és önkormányzati – tulajdonban maradt vállalatok menedzsmentjének is. Az 1990-es évek közepétől ugyanis a legtöbb ilyen vállalatnál a felső szintű menedzserek jövedelme kezdett közelíteni a magánszféra béreihez. 2000 után a bankszférában és a még megmaradt, nagy állami cégeknél a négyévenként garantáltan lecserélésre kerülő felső vezetést az is passzivitásra sarkallta, hogy megértette: a négyéves politikai cikluson belül pozícióját csak a közvélemény, illetve a politikai szférából kiinduló bírálat veszélyezteti. Aki nem kezdeményez – márpedig egy nagy cég privatizációját a menedzsment közreműködése nélkül nem lehet elgondolni –, azt észre sem veszik. És van itt még egy fontos részmomentum, ami nem maradhat említés nélkül. 1993–94-re tehető, amikor kialakult a hazai viszonylatban csillagászati összegűnek mondható végkielégítések gyakorlata.8 Kezdettől fogva látható volt, hogy ez a szocializmusból jól ismert szabályozóalku (1.1.1.) továbbélése az állami cégek élén álló felső vezetők és a pártállami struktúraként működő, mindenkori kormányzó apparátus között. A politika szabad kezet kapott abban, hogy bármelyik állami vagy önkormányzati vállalat vezetőjét bármikor felállítsa a székéből, cserébe viszont a határozott idejű szerződéssel rendelkező topmenedzser előre ígéretet kapott arra, hogy ebben az esetben munka nélkül is meg fogja kapni a le nem dolgozott három-négy évre járó munkabért, a prémiumot és sok minden mást, amit az ún. menedzserszerződésekbe sikerült a munkaviszony kezdetekor beíratni.

A fentieket nem lehet elkülönítve értékelni attól, ami a magyar gazdaság nem vállalati szférájában történt. Ott ugyanis – szinte változatlan formában – fennmaradt, sőt bővült minden, ami állami – az oktatás és az egészségügy, valamint maga a közigazgatás. A háztartások kikérdezéséből (12.19. táblázat) és a munkaerőpiac felméréséből9 is tudjuk, hogy másfél évtizeddel a rendszerváltás után a foglalkoztatottak kb. egyharmada még mindig a közszférában, illetve állami cégekben dolgozott. Ebben az értelemben még 2009-ben is jogos volt duális gazdaságról beszélni, ahogyan erre Kornai (1989) korábban figyelmeztetett:

„Magyarországon a legközelebbi egy-két évtizedben, akárcsak az elmúlt egy-két évtizedben, alapjában véve kétszektoros, duális gazdaság lesz. Ez a két szektor az állami és a magánszektor. Az állami szektor részaránya csak fokozatosan csökkenthető. Törekedni kell arra, hogy az eddigieknél hatékonyabban működjék, de ezzel kapcsolatban ne legyenek hiú reményeink.”10

Duális a foglalkoztatás szerkezete a tekintetben is, hogy a vállalati szférában foglalkoztatottak közel 80 százaléka még 2009-ben is hazai tulajdonban álló cégnél dolgozott, és csak egy 20%-os kisebbség az, amelyik rendelkezhet személyes tapasztalattal arról, hogy milyen egy külföldi tulajdonú cégben dolgozni (12.22. ábra).

12.19. táblázat. A foglalkoztatottak megoszlása a munkahely tulajdonosi típusa szerint (%), 1992–2005

	1992	1996	2000	2003	2005
Állami	60,8	41,3	36,1	31,9	31,0
Vegyes	8,7	12,0	6,5	4,0	3,8
Magán	30,5	46,7	57,4	64,1	65,2
Összesen	100,0	100,0	100,0	100,0	100,0

Forrás: Tárki háztartási monitoradatok.

Harvard

(): . : . : /hivatkozas/m1266peam3_5987/#m1266peam3_5987 ()

Chicago

. . . : . (: /hivatkozas/m1266peam3_5987/#m1266peam3_5987)

APA

(). . . (: /hivatkozas/m1266peam3_5987/#m1266peam3_5987)

BibTeX EndNote Mendeley Zotero

12.22. ábra. A társas vállalkozások foglalkoztatottjainak megoszlása, 2009

Forrás: Pitti (2011).

1	Jó példa erre a fénykorában 1100 embert foglalkoztató Szentgotthárdi Kaszagyár. A kor divatjának megfelelően előbb egy szombathelyi és egy mosonmagyaróvári gyárral vonták össze, majd egy időre a Rába Vagon- és Gépgyárhoz került. Amikor az újra önállósodott kaszagyár részvénytársasággá alakult, már csak 300-an dolgoztak benne. A szovjet export bedőlt, a téeszek megszűntek, a talajmegmunkálók nem kellettek, ráadásul a határok megnyitásával a gazdák tömegesen hozták be a burgenlandi parasztok olcsó, levetett gépeit. A gyár a gyorsított privatizáció keretében került magántulajdonba – a termelés 2002 januárjában állt le véglegesen (https://index.hu/belfold/2019/05/01/szentgotthard_kaszagyar_lepusztult_tortenelem/).
2	Például Eatwell és szerzőtársai (1995), Roland (2000). A sokkterápia ellenzői között természetesen nagy számmal voltak olyan kiváló nyugati közgazdászok is, akik semmiféle kelet-európai vagy szovjet tapasztalattal nem rendelkeztek (pl. Aghion–Blanchard, 1993).
3	Az állítás empirikus bizonyítását lásd Havrylyshyn (2009).
4	A fenti gondolatmenettel rokonítható Swaan (1994) tanulmánya. A Magyarországot jól ismerő holland tudós a transzformációs válság nem várt költségei közül az emberi tőkében megtestesült üzleti információtömeg elvesztését emelte ki.
5	Ezt a két szempontot részletesen elemzi Voszka (2005a) összefoglaló tanulmánya.
6	Jó példa erre a Szerencsejáték Zrt., amelynek 1990 és 2024 között 11 kilenc vezérigazgatója is volt: Fordított időrendi sorrendben: Mager Andrea (2022–), Bozóky Alex (2018–2022), Braun Márton (2015–2018), Szentpétery Kálmán (2010–2015), Székely Gábor, Gébler József, Hantosi Ferenc, Pongrácz Antal, Kemény Nándor, Pősze Lajos és Tisza László.
7	Bajnai Gordon, a kisebbségi MSZP-kormány miniszterelnöke is igyekezett a lehető legtávolabb tartani magát a privatizáció egész problémakörétől. Ennek az egyik oka bizonyosan az volt, hogy üzleti előélete során számos privatizációs tranzakcióban vett részt, és ezért már a Gyurcsány-kormány minisztereként is folyamatos karaktergyilkos politikai támadásoknak volt kitéve a Fidesz és általában a populista jobboldal részéről.
8	Ennek a leglátványosabb, első rendszerszerű megjelenése a bankkonszolidáció és az azt követő vezetői cseresorozat volt (6.9.4.). A 2002 utáni, nyilvánosságra került, valóban csillagászati összegű végkielégítési klauzulákat tartalmazó menedzserszerződésekről lásd a HVG, 2009. aug. 22-i számában megjelent táblázatos összefoglalást.
9	Magyarországi munkaerőpiac 2004: 47.
10	Id. mű: 49. Lásd még a Kornai-féle tétel igazolásához Laki (2000) tanulmányát.