Magyarországon az oligarchák fénykora a tatárjárás és Csák Máté halála közötti időszakban volt, a 14. században, amikor a király a tatárok újabb támadásától félve engedélyezte, hogy a királyi várak mellett „magán”-várak is épüljenek. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy e várak tulajdonosai felismerjék, hogy erődítményeik a király erejével szemben is megvédik őket. A legnagyobb birtokosok egymással versengve építették a várakat, lemaradni pedig életveszélyes volt, mert aki nem tudott lépest tartani, az könnyen elveszíthette relatív önállóságát, és egy nála hatalmasabb úr szolgálatába kellett állnia, vagyis vazallus lett.3 Ezt a korszakot néha „feudális anarchiának” is nevezik, utalva a központi (királyi) hatalom meggyengülésére, amelyet az is jelzett, hogy egyes oligarchák saját pénzt is verettek. A történelemtudomány ebből a korszakból 13 kiskirályt – más korabeli elnevezéssel: tartományúrt – tart név szerint nyilván.

Az 1260-as években felgyorsult a birtokkoncentráció, mert IV. Béla király és örököse, István herceg megosztották a hatalmat és az országot, ezáltal szinte egymással versengve szórták az adományokat. Alig pár évtized elteltével az előkelők egyes tagjaiból tartományurak lettek, akik egy-egy egybefüggő országrészt tartottak a kezükben. A következő évtized a királyi hatalom teljes hanyatlását hozta el. A politika igazi irányítói az oligarchák lettek, az Amadék, a Borsák, a Csákok és még egy sor nagyhatalmú család. A négy legnagyobb família együtt több várral és katonával rendelkezett, mint a törvényes király. Ilyen körülmények között halt meg 1301-ben váratlanul III. András, az utolsó Árpád-házi király. A következő dinasztia, az Anjouk csak több évtizedes kitartó harccal törték le az oligarchák uralmát.

Az erdélyi származású Borsa család utolsó történelmi szerepet játszó sarja, Borsa Kopasz nádorként – sikertelen módon – összeesküvést szervezett Károly Róbert ellen. 1317-ben elfogták és kivégezték. Az Amadé család fejét 1264 és 1284 között úgy említik mint IV. Béla hűséges emberét. Később azonban a IV. Béla és V. István közötti viszály alkalmával István mellé állt, ezért Béla megfosztotta őt birtokaitól, 1270-ben azonban István királytól és nejétől a család visszakapta minden vagyonát. Csák Máté, teljes nevén Csák nembeli III. Máté vagy Trencséni Máté (cca.1260 körül – 1321), a Csák nemzetség legismertebb és legnagyobb hatalmú tagja, a III. András halála utáni trónharcok idején az ország északnyugati részének tartományura volt. Tizennégy megyét birtokolt, 50 kastélya és erődje volt a mai Szlovákia területein, 5 ezer fős zsoldossereggel rendelkezett. Saját pénzt is veretett, és udvartartásában ugyanazokat a rangokat használta, és ugyanazokkal az előjogokkal élt, mint a magyar király. 1311-ben volt hatalma tetőpontján. Ekkor a király kénytelen volt székhelyét Temesvárra helyezni, mert az ország közepén annyira veszélyes volt tartózkodnia. Büntetésből a pápa Csák Mátét és mindenkit, aki neki engedelmeskedett, kiközösített az egyházból. A királyi székhelyet csak Csák Máté halála után két évvel tudta Károly Róbert visszahelyezni az ország közepébe.

Az viszont nincs benne a magyar történelmi köztudatban, hogy a nagy nevű családfők, a legnagyobb honvédő hősök egy része, mint például Zrínyi, a szigetvári hős vagy az Egri csillagokból végvári kapitányként ismert Török Bálint nemcsak kiskirályok voltak, de mai fogalmaink szerint közönséges rablók és gyilkosok is. A károsultjaik rendre az udvarhoz fordultak – kérvényeik is fennmaradtak –, de a királyi hatalom ezekkel az erőkkel szemben általában tehetetlen volt. Dobó István, a végvári kapitány viszont, aki 16 évvel Eger várának megvédése után mai fogalmaink szerint nagy volumenű vámcsalásokat követett el és váltságdíj reményében4 emberrablással is foglalkozott,5 1568-ban mégis császári börtönben fejezte be politikai pályafutását. De nem az említett cselekedeti miatt fogták le. A koholt vádaknak, illetve hamisított bizonyítékoknak sem volt közük a fentebb említett ügyekhez. Az udvarnak – az egyébként pályája során mindig Habsburg-hű – Dobó István vagyonára lett volna szüksége.6

A korábban említett történeti példák is jelzik, hogy az oligarchikus hatalmi struktúra kialakulásának van egy fontos feltétele: a vérségi alapon működő klánok létezése.8 Az olyan roppant kiterjedésű országokban, mint Oroszország, Kína vagy Kazahsztán, az oligarcha megjelölés egy pár évig valóban helyénvaló volt, a vérségi kapcsolatoktól függetlenül is.9 Jurij Luzskov, aki 1990–2010 között az egymást követő elnököktől és kormányoktól független ura volt Moszkvának, vagy Roman Abramovics, aki 2000–2008 között a Magyarországnál hétszer nagyobb területű Csukcsföld kormányzója, majd 2013 nyaráig a helyi parlament elnöke volt, ebben az értelemben okkal volt oligarchának, vagyis kiskirálynak nevezhető. De hosszabb időn keresztül Putyin elnökkel szemben egyetlen orosz politikai-gazdasági szereplő sem volt képes hatalmát megtartani, vagy pláne erősíteni.10 Moszkvától és Putyin elnöktől független kiskirályok csak a Kaukázus vidékén, Csecsenföldön, Dagesztánban és Ingusföldön tudtak valamit megőrizni korábbi hatalmukból – jórészt azért, mert ott még a 21. század elején is fennmaradtak a rokonsági alapon számontartott, és területileg is elkülönülő fő- és alklánok (miként Kazahsztánban is).

Miután 25-30 éven át Ukrajnában is szitokszóként használták az oligarcha megjelölést, 2021 novemberében Volodimir Zelenszkij elnök előállt egy szerinte jogilag is definiálható meghatározással, és ennek alapján egy ún. antioligarcha-törvénnyel. Eszerint oligarcha az, akire az alábbi négy kritérium közül három ráillik:

A politikai köznyelv azonban mégis az oligarcha kifejezés mellett kötött ki,14 a szót elfogadhatatlanul szabadosan használva, afféle általános szitokszóként. A jobboldal a baloldal nagytőkéseire, a baloldal a Fidesz üzleti holdudvarára utalva,15 a Jobbik, a harmadik utas szimpátiákkal felvértezett LMP és az őt támogató média egy része16 pedig szinte válogatás nélkül tüzelt minden magyar nagytőkésre és folyamatosan „leoligarcházta” őket. A 2010-es választások éjszakáján Orbán Viktor első nyilatkozatában is használta ezt a kifejezést: „A magyarok ma rendszert buktattak, és újat alapítottak. A nemzeti együttműködés rendszerét alapították meg az oligarchák uralma helyett.”17

Hogy ez Orbán részéről nem véletlen elszólás volt, hanem egy előre végiggondolt kampány kezdete, azt az is jelezte, hogy Orbán – akkor már kijelölt miniszterelnökként – a baloldali oligarchák rendszerét emlegette egy nagy terjedelmű interjúban is.18 Két évvel később, 2012. május 7-én – nyilvánvalóan Gyurcsány Ferencre utalva – ugyanezt ismét elmondta az Országgyűlésben: „A mi felfogásunk szerint oligarcha az a milliárdos, aki közvetlen politikai hatalmat is kíván szerezni a gazdasági súlya mellé, s az ország fontos ügyeinek eldöntését is saját hatáskörébe akarja vonni. […] [E]nnek több módja is van; elfoglal például egy pártot, megválasztják pártelnöknek, vagy miniszterelnökké választják, s egy adott parlamenti többség támogatásával egy kézbe kerül a milliárd és a politikai hatalom.”19

De nem Orbán Viktor volt az első vezető magyar politikus, aki szembement az iskolában tanult történelmi ismeretekre épülő köznyelvi szóhasználattal. 2005-ben Bokros Lajos egy hosszabb összehasonlító elemzés címébe emelte be az „oligarcha” kifejezést. 2007-ben pedig Bokros a lex Mol (6.1.4.) kapcsán oligarcházott a londoni Financial Timesnak20 adott nyilatkozatában, majd 2009-ben az Orbántól is jobbra álló Bogár László oligarcházott egy nagy jelentőségűnek szánt Magyar Nemzet-interjúban.21

Véleményem szerint a posztszocialista országok többségében a gazdasági és politikai hatalmasságok közötti viszony éppen a fordítottja volt annak, amit az „oligarcha” vagy a „plutokrata” kifejezés sugall. Kínában, Oroszországban, Mexikóban és Magyarországon is mindig egy viszonylag szűk politikai csoport juttatta előnyös gazdasági pozíciókhoz „saját” embereit, családtagjait – és nem az történt, hogy megerősödött oligarchák vagy maffiózók a gazdasági hatalom után megszerezték a politikai hatalmat is. Ilyen változásra, egyértelműen kimutatható módon csak Ukrajnában és – meglepetésre – Csehországban került sor csupán. Porosenko ukrán elnök már egyike volt az ország leggazdagabb üzletembereinek, amikor 2009-ben első alkalommal miniszteri tárcát kapott, majd 2014-ben a hatalmas ország elnöke lett.23 Csehországban az ország 2. leggazdagabb üzletembereként lett pénzügyminiszter és egyben miniszterelnök-helyettes Andrej Babiš.24 Az ilyen helyzetek elkerülhetetlenül összeférhetetlenségi problémákat vetettek fel, és az érintettek az oligarchavádakat sem tudták hihetően cáfolni. 2010 után jelentős szerepet játszott Moldova életében is egy Moszkva-barát helyi oligarcha, Vladimir Plahotniuc, aki egyidejűleg bírt jelentős érdekeltséggel az olajiparban, a bank- és a szállodaszektorban stb. Legfontosabb politika tisztsége a Moldovai Demokrata Pártban betöltött elnöki funkciója volt.25 A 2022-ben kirobbant orosz–ukrán háború egyértelműen mutatta, hogy kinek a kezében volt a hatalom az orosz invázió kezdetén: mindenről Putyin elnök döntött egyszemélyben. Az ún. orosz oligarcháknak semmi beleszólásuk nem volt az események alakulásába, saját vagyonukat illetően pedig hatalmas veszteségeket szenvedtek, amikor az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában lévő vagyonukat zár alá vették a helyi hatóságok.

Azok az egymással is szoros kapcsolatban álló magyar cégvezetők, akikkel szemben az oligarchavád egyáltalán felvethető (12.10. ábra), tulajdoni helyzetüket tekintve igen különbözőek voltak. Mint köztudott, az OTP és a Mol tőzsdei társaság, az MVM 100%-ban állami tulajdon, az MKB-t két évtizeden át egy német állami (tartományi) bank irányította, Demján Sándor, Csányi Sándor és Kapolyi László cégbirodalmai egyszemélyes vállalkozások voltak, melyek viszont nemcsak amerikai, nyugat-európai vagy orosz mércével mondhatók legfeljebb közepes nagyságúnak, de még közép-kelet-európai összehasonlításban is! 2007-ben Demján és Csányi – a két leggazdagabb magyar – 1-1 milliárd dollárra becsült vagyonával csak az utolsó két helyre tudta magát felküzdeni a régiós listán, amelynek az élén – a Magyarországon teljesen ismeretlen, cseh nagyvállalkozó – Petr Kellner állt, 9,3 Mrd USD-os vagyonnal.26 Mint arra Bokros Lajos több tanulmányában és nyilatkozatában nagy nyomatékkal rámutatott, legalább három oka volt annak, hogy nálunk – szemben Oroszországgal – nem került az állami vagyon oligarchák kezébe.

Bár jól kitapinthatóak az összefonódások, melynek szálait több esetben is az első számú vezetők több évtizedes személyes barátsága sodorta, az már nem igaz, hogy ezek az emberek személyükben mint nagytőkések – külön-külön vagy pláne összefogva – bármikor is meghatározó befolyást tudtak volna gyakorolni az országot irányító nagy parlamenti pártokra vagy pláne a politikai változások végeredményére. Amikor és ahol tehették, ott persze igyekeztek a törvényhozást saját cégeik érdekében befolyásolni, de hozzájuk hasonlóan viselkedtek azok a cégeiket sok éven át sikeresen irányító, kinevezett nagyvállalati vezetők is (pl. az OTP elnök-vezérigazgatója, Csányi Sándor, a Richter élén álló Bogsch Erik, a Mol élén álló Hernádi Zsolt, az MVM vezetője, Kocsis István), akik semmiképpen sem nevezhetők oligarchának. Az persze okként és okozatként fontos jellegzetessége a rendszerváltás utáni magyar gazdaságnak, hogy több éven keresztül állami tulajdonú cég élén egyetlen magyar vezető sem tudott megmaradni. Csak ott sikerült biztosítani a vezetői stabilitást, ahol a mindenkori magyar kormány és a kormányfő közvetlen befolyása az alacsony vagy nem is létező tulajdoni hányad miatt nem tudott érvényesülni.28 Erősen túlzó és ezért torz általánosítás, hogy a rendszerváltást követően „a baloldali oligarchák rendszere” alakult volna ki, mint ahogyan azt Orbán Viktor a 2010-es választások előtt és után több nyilatkozatában is nagy nyomatékkal hangsúlyozta.29 Éppen ellenkezőleg: számos jel – így például 2009 őszén kirobbant UD Zrt.-botrány30 – is azt mutatta, hogy a legerősebb menedzseri lobbi, az egymással cégszinten (OTP–Mol–MVM) is és magánemberként is szorosan együttműködő Csányi–Hernádi–Kocsis trió politikai és anyagi eszközökkel egyaránt a Fideszt támogatta (9.1. ábra).